A szív útjai...

Vonzalom...furcsa érzés ez...furcsa és összetett érzés, mely mögött komplex és kiterjedt gondolatok és érzelmek tengere kavarog. Az ember élete során sok mindenhez vonzódhat...egy eszméhez, egy megfoghatatlan ideál képéhez, egy elérhetetlen személyhez...vagy valakihez, aki ott van az orra előtt, hús vér valójában jelen van a hétköznapjaiban, de mégis oly elérhetetlennek tűnik mint a legtávolabbi csillagok.

Az ember alapvetően ostoba. Csodákra vagyunk képesek az agyunk erejével...szobrok, versek, festmények ezreit alkotjuk meg, hogy így fejezzük ki legmélyebb, legrejtettebb érzelmeinket, de ha oda kerülünk, hogy elmondjuk mit érzünk egy személynek, kit esetleg kedvelünk, akihez vonzódunk...netán puszta látványa...jelenléte olyan érzéseket kelt bennünk melyek megmelengetik picinyke fagyos szívünket, és a tavasz új virágait ültetik megkeseredett kopár lelkünkbe, akkor az agyunk egyszerre megáll működni...vagy összezavarodik...visszafejlődik egy már-már embrionális szintre, és szapora lélegzésen és mély sóhajtozáson kívül más funkciókat nem képes kicsikarni testünkből. Aztán a kegyelt személy távozik köreinkből...vagy esetleg mi bujdosunk el messzire, hogy megpróbáljunk új lángot csiholni elménk sötétjébe, és rendre sikerül is. Ha nincs ott az, aki szaporább ritmusra kényszeríti méretes aorta pumpánkat, akkor elménkből előtör a költő, hős romantikus, egy igazi Don Juan, és Shakespeare-t meghazudtoló, szóvirágokat csokorba szedve tervezzük monológunkat, melynek hallatán a kiszemelt hölgy karjainkba omlik, és ajka ajkunkhoz forr, egy a világot is megrengető forró csókban, mely forróbb és érzelmesebb mint ezernyi romantikus film legszebb jelenete, és több érzelem van benne mint a világ összes szerelmes versében...azután megint eljön a valóság pillanata...megint a közelünkbe kerül a kiszemelt 'áldozat', aki még nem is sejti, hogy az érzelmek milyen tomboló vihara közeleg személyünkben őfelé...DE nem is fogja megtudni...mert az ember ostoba...túl beszari ahhoz, hogy kimondja amit érez...hogy kimutassa azt ami a szíve mélyén lappang...és csak hallgat, és tervez...csendben...magányosan... Aztán ismét felkel a nap, ismét eljön a pillanat mikor meglátja a szívének kedves személyt, és ismételten csak szótlanul ül egy sarokban, és azon elmélkedik, hogy mi lett volna ha...DE akkor általában már késő. Legtöbben sosem tudjuk meg...sosem jövünk rá, hogy mi lett volna ha...lehet pofon-vág...kinevet...hülyének néz...?!? De mi van ha ad egy esélyt, hogy megmutassuk amit az agyunk kimondani nem képes...mert túl ostobák vagyunk...oly magabiztosak mikor nem kéne, és oly esetlenek mikor ki kéne állni magunkért. Persze ott van az esély arra is, hogyha kiállunk, és vallomásunk mindent tönkretesz...akár a barátságunkat is...de legalább nem élünk tovább kételyek között. Megbizonyosodunk tolla, hogy van e esélye annak a jövőnek...a szép kertes háznak, fehér kerítéssel, két gyerekkel és a ház előtt egy Volvo-val...amit már mind megálmodtunk, még az első szó előtt....vagy lépjünk e tovább, és fordítsuk inkább olyan felé a tekintetünket aki 'megérdemli'...aki talán úgy érez mint ahogy mi, és aki mellett boldogak leszünk.