Egy parányi, elfeledett hős...

Lassan 40 éve már, hogy az űrt járja. Magányos bolyongását semmi sem gátolhatja...kivéve persze a Nap gravitációját, amely azonban, tekintve a szörnyű távolságot, mely egyre csak növekszik közte és anyabolygója között, szintén egyre kisebb hatást gyakorol mára már meggyötört élettelen testére.

Talán van aki már kitalálta...a Pionner 10-ről beszélek. Valamikor az 1972-es év márciusának elején indította útjára a NASA ezt a parányi küldöttet, mely két évnyi kitartó fürkészesre, majd azután élete végéig tartó száműzetésre volt ítélve az első pillanattól kezdve. Sosem térhet vissza, sosem láthatja már közelről szülőbolygóját, melyen megalkották, de ettől nem torpant meg, sőt...két év szolgálat után magára vállalt további 31 év aktív szolgálatot, mely során számtalan lenyűgöző, és fontos adattal gazdagította az őt megalkotó fajnak a tudástárát. Az utolsó szavait valamikor 2003 január 22-edikén mondta ki, melyek után örök álomba merült, és szótlanul sodródott tovább a világűr végtelenjében. Ekkor, mikor végső üzenetét suttogta a Föld lakói számára, már több mint 12 milliárd kilóméternyire volt planétánktól, és óránként további 44000 kilóméterrel került messzebb. Ekkor már a fény sebességével haladó rádióhullámok csaknem 11 órányi utat kellett megtegyenek csak, hogy újabb szavakat suttogjanak egyre halványuló, energiáitól megfosztott füleibe.

Parányi, mikrometeorit záporoktól, napvihartól és megannyi más kozmikus viszontagságtól gyötört testén ott hordozza az emberiség üzenetét a kozmikus űr végtelenjében megbújó értelem számára, mely üzen mindazoknak, akik képesek megfejteni primitív, de annál kifejezőbb üzenetünk, miszerint kapcsolatot keresünk távoli testvéreinkkel, kikkel megosztjuk ezt a csodáktól hemzsegő végtelennek tűnő Univerzumot, mely az otthonunk. Arany lemezre jegyzett üzenet ez, mely üdvözli és útiránnyal látja el azt aki egyszer talán majd megtalálja parányi porszemnek tűnő hírnökünket, mely most már ugyan némaságba burkolózva, de még mindig fáradhatatlanul tör előre az ismeretlen felé, olyan utakon, melyeket ember meg sosem járt előtte, és ki tudja, hogy valaha fog e. Egyetlen parányi emlékeztetője származására, a szülőbolygójának, a Föld napjának gravitációs mezeje, mely még legalább 100000 évig egyengeti majd útját, bár ez is napról napra kevesebb hatást gyakorolva, majd mikor 4-5 fényévnyi távolságba kerül származásának helyétől, már ezt, az utolsó köldök zsinórt is elveszíti. Ezután csaknem 2 milliárd évnyi magányos bolyongás vár majd rá, mely során a csillagközi űr magányos, dermesztő, steril csendjében utazik első célállomása felé a csaknem 68 fényév távolságban lévő Aldebaran csillag felé, mely a Bika csillagkép szemét képezi. Ironikus belegondolni, hogy a Pioneer, mely az emberiség szeme ként először lát oly csodákat, melyekről mi talán még álmodni sem tudunk épp a számunkra szemet megtestesítő csillag.

Talán egyszer, mikor megtette ezt a lenyűgöző utat, és elérte több millió éves útjának végét, az emberiség leszármazottjai lesznek azok, akik elsőként ráakadnak, talán saját múltjukból is felfedezve egy elveszett darabot, és elfoglalhatja méltó helyét, mint az emberiség történelmének igazi úttörője, és mint egy bár élettelen, de vitathatatlanul HŐS.