Óda a megváltó véghez...(óra véghez...)

Ismételten felvirradt egy tökéletes nap, melyet épp itt élvezhetek egyik kedvenc professzorunk óráján. Tanítónk, fontosabbnál fontosabb információk óriási tömkelegét próbálja beletuszkolja kicsiny koponyánk pókhálóval sűrűn beszőtt üregébe... Látszatra egyesek daliásan állják a sarat és jegyzetelni próbálnak...de én érzem a levegő száraz, keserű kínnal teli csendjében, hogy mindenki ugyanazt érzi mint én... sorstársak vagyunk mind eme teremben, és egyetlen gondolat lebeg Damoklesz kardja ként a fejünk felett 'Mi a bánatnak kellett én ezen az órán maradjak? És amúgy is... miért mesél nekünk irodalom órán a hidegháború hatásairól?' Biztos vagyok benne, hogy az első sorokban küzdő társaim tudnák erre a választ, mivel ők, magukra vállalva professzorunk kínos, tudásszomjat fürkésző pillantását magukra vállalták, így megmentve minket a hátsó sorokban a biztos pusztulástól...

Nem olyan szörnyű ez...nem kell félreérteni... Átéltünk már rosszabbat is...épp az előző csatában egy másik professzorunk ellen, kit egyesek már már annyira unalmasnak tartanak, hogy mindenfajta küzdelmet és reményt feladtak ellene, és megadták magukat az óráján eluralkodó menthetetlen entrópiának. Mostani óránk egy fokkal jobb. Ez csaknem ugyanolyan izgalmas mint a végzet sötét hulláma, melyet előző óránkon átéltünk, viszont itt legalább nem ringat mély mámorba professzorunk monoton hangja, hisz kedvesen...(félmondatonként), számunkra 'izgalmas', számára pedig fontos tények áradatával próbálja feldobni. Eme próbálkozás a mi személyünkben igencsak süket fülekre talál... Vannak akik rajzolnak...akik nem olyan tehetségesek csak firkálgatnak a füzetükbe, írást próbál mindenki szimulálni, de néha még ez a művelet is meghaladja szellemi képességünket, hiszen kedves professzorunk oly módon képes lankasztani agysejtjeink teljesítő képességét, hogy testünk szimpla életben tartó reflexeinek is csak igen erős koncentráció mellett maradunk urai...

A légzés lelassul...hallatszik ahogy megdobbannak a szívek, és mindenki sóhajt... 'Legyen már vége... vagy lőjenek már le. Mint azt a szerencsés fickót ma...' (itt kicsit elkanyarodnak a gondolatok, és egy fél percre a mindenkit felvillanyozó, kicsiny városunkban csak (szerencsére) ritkán előforduló lövöldözés ugrik be pár ember elméjébe, evvel is egy levegővételnyi menekvést nyerve a posztmodern irodalom sötét elemzéséből...)

...még csak fél óra telt el...ennek sosem lesz vége... Pici lelkünk lassan de biztosan közeledik a megtörés határához... érzem, ahogy egyeseket a sírógörcs kerülget... mások legszívesebben kiszaladnának, DE biztos vagyok benne, hogy néhány elkeseredett ember fejében már az ablakon való akrobatikus távozás lehetősége is egyre reálisabb alternatívának tűnik, ami valljuk be, hogy a második emelet esetében igencsak jól tükrözi az elkeseredettségünk.

...kis kitartással azonban még lehetséges a csoda...TULÉLHETJÜK...

Viszga után

Megvolt a nagy vizsga... Ezen is túl vagyok. Azt hiszem, hogy most itt az ideje egy jól megérdemelt kikapcsolódásnak...úgyhogy, ma nem is megyek kocogni, inkább itthon pihenem ki a fáradalmakat, meg a tegnapi 10km-es távot...és álmodozok kicsit a nyárról és az esetleges kirándulásokról...bár kérdéses, hogy kivel is és hogy hova...

Úgy veszem észre, hogy lassan itt a tavasz...remélem tartja magát az idő, és hidegebb már nem is lesz. Alig várom, hogy kimozdulhassak kicsit a házból és kicsit messzebb is elmehessek a város szürke betondzsungelétől. Nincs is annál jobb mint mikor kimegy az ember a természetbe, messze a stresszes zajjal, stresszel teli hétköznapoktól... Van is terv...az mindig van. Már csak ”tettestársak” kellenek majd :) A szokásos úti célok ugranak be ilyenkor, amiket szinte zarándokszerűen évről évre meglátogatunk a baráti körrel... Közéjük tartozik Bratca, arrafelé is Ökrök Völgye, a vízesések...meg persze Kőrös Rév …hmmm szép emlékeket idéz meg leírni is, hisz jóformán réven nőttem fel :) …no meg aztán ott van Padis és a környező vidéke...amit igazán tavaly nyáron ismertem meg, DE 'szerelem első látásra'. A táj egyszerűen meseszép...rengeteg látnivaló, dús hegyi levegő és persze számtalan túralehetőség...ami fontos...

Gondolva persze a nyárra előkerülnek a problémásabb kérdések, amiket már említettem feljebb...hogy kivel is mehetnék...egyedül mégsem kirándulás a kirándulás...hisz az egyik fő pont mindég az esti tábortűz körül cifrábbnál cifrább sztorik regélése, ami valljuk be, hogy egy embernek magában nehézkes feladat...persze kis tudathasadással nem lehetetlen :) Viszont évről évre nehézkesebbé válik összekovácsolni egy csapatot... Mindenki 'felnőtt' …megházasodott...gyereke van...vagy épp dolgozik mikor a többiek ráérnének... Nehéz feladat...DE nem szabad feladni, hisz a cél mindenért kárpótol... néhány éjszaka a szabad ég alatt...a csillagokat bámulva...:)

Vizsga elött

Tanulni kéne...mert holnap vizsga...

...de persze a kéne az nem azt jelenti, hogy tanulok is...pedig tényleg kéne. Előre féltem ettől a vizsgától. Holnap felmegyek, beülök a magam kis magabiztos elhatározottságával és megpróbálok kiadni valami használható okosságot magamból, ami talán még sűrűn emlegetett, és mélyen szívünkbe zárt professzorunknak is decens tudásként hat...és megadja rá az átmenő jegyet...Szép álom...de egyenlőre még álom...

Nem is izgulok, arról letettem, mert semmi értelmét nem latom...úgyis csak két lehetőség van, vagy sikerül...vagy nem... Az előző eshetőség persze sokkalta szimpatikusabban hat...de persze kitudja kedvenc professzorunk elméjének mélye milyen trükkös kérdést tartogat majd számunkra...

...ideje tanulni...most már tényleg elkezdem..........ahogy végignéztem a Tekzilla-t :)

Azután persze, mikor befejeztem amúgy is biológiailag korlátolt szürkeállományom terhelését, és pótlom kimerített fehérjetartalékaimat (semmi Bear Grylls-es csemegézés...van ithon rendes kaja...), kimegyek majd kocogni...Ez már amolyan hagyomány :) Vizsga előtt muszáj...levezeti a feszültséget. Olyan ez számomra mint valami meditáció, vagy mint egy törzsi tánc...egy más lelki állapotba kerül az ember, és megszűnik a világ, a problémák és néhány percre teljesen kikapcsolok...semmi más nem létezik miközben kint vagyok kocogni csak én és az út... No meg az elhatározás, hogy ”Na...még egy kilométer..........azután még egy.” utána pedig nyugodt szívvel vághatok neki a holnapi napnak és a nagy pillanatnak, mikor kiderül, mit is ért az agytorna és az önkínzás a vizsgára való felkészülés során.

 

Ülök, és hallgatom a csendet

Ülök, és hallgatom a csendet...de nem olyan csend ez amit a fülével hall az ember. Sokkal inkább a magány csendje ez.

Elszoktam már a magánytól, az elmúlt tíz évben szinte egyetlen pillanatig sem voltam egyedül...így megközelítve talán kellene is egy kis magány, hogy megtaláljam ki is vagyok valójában...hogy ki vagyok ÉN, egyedül...nem pedig valaki más mellett. Talán túl sokáig voltam más mellett, kicsit olyan mintha 50%-a lett volna csak az életemnek az enyém...a másik 50%-ot mindig máshoz kellett igazítanom...furcsa belegondolni...és leírni is az most eme revelációmat...a legfurcsább azonban, hogy mégis hiányzik. Nemcsak, hogy hiányzik, de néha úgy érzem, hogy beleőrülök szívem magányába. Nincs olyan pillanata a napnak, mikor viharos óceánként háborgó lelkemben lenne egy nyugodt pillanat, amikor nem arra gondolok, hogy mennyire jó lenne egy ölelés...egy ölelés amiben két ember érzelmei egymásra találnak, és izzó csillagként perzselnek bele egymás szívebe...

Túlságosan szentimentalista vagyok, tudom magamról...de hát nincs mit tenni...a rákok mar csak ilyenek...Szerelmesek vagyunk magába a szerelembe, és ez valamilyen furcsa módon hatványozza a szerelem utáni vágyat...vagy csak lassan én kezdek megőrülni...ez sem kizárt :)