15 milliárd
év...ilyen idős az Univerzum amelyben élünk...persze ez csak
hozzávetőleges adat, melyet hosszú évtizedek tudományos munkája,
és az asztrofizika tudományának fejlődése révén tudtunk meg.
Milyen rendkívüli teljesítmény ez...megtudni, ha csak
megközelítőleg is egy ilyen páratlan adatot a minket körülvevő
végtelenről. 15 milliárd év, és ebből a mi naprendszerünk, a
Nap és a föld kevesebb mint 4,5 milliárd évnyit láthatott.
Rengeteg idő ez...számunkra szinte felfoghatatlan. A mai átlagos
emberi élet hossza - hála a modern orvostudományunknak - már több
mint 65 év...és ez a szám 2300-ra, azaz 288 év múlva érheti el
a 100 – 106 éves átlagot...feltéve ha az előrejelzéseknek
megfelelően fejlődik az orvostudományunk.
100 év
rengeteg idő emberi szemmel nézve. Szinte egy örökkévalóság.
Hála annak a csodának, melyet az Univerzumtól kaptunk, képesek
vagyunk felfogni az idő múlását, sőt mi több, saját
halandóságunkat. Tudjuk, hogy egyszer eljön a vég, és akármit
is teszünk, elfogynak a napjaink...az időnek nem számít, boldogok
vagyunk e...megtaláltuk e a válaszokat melyeket kerestünk, vagy a
válaszok amiket találtunk csak újabb, még merészebb kérdésekre
sarkalltak e minket...az idő lassan, és a legkisebb kegyelem nélkül
elemészti gyarló testünket, és mi örülünk annak a pár boldog
pillanatnak, melyet eltölthettünk ezen a csodákkal teli világon
kényszerű távozásunk előtt.
100
év...vagy 65...sok idő...és legtöbbünknek még ennél is
kevesebb adatik. Modern világunk mellékhatása ként, újkori
pestis ként pusztítanak olyan szörnyű betegségek mint a rák,
AIDS és egyéb szörnyű betegségek, melyek megtizedelik fajunkat,
de mi kompromisszumokat kötünk...vállaljuk a kockázatokat, hiszen
technológia nélkül már képtelenek vagyunk létezni...az
elektronikai eszközök hada behálózza
hétköznapjainkat...ugyanazoké az elektronikai eszközöké, melyek
előállítása annyi rákkeltő szennyeződést juttat a
környezetünkbe, és melyek elektromágneses kisugárzása
befolyásolja agyi neuronjaink működését olyan módon, melynek
hatásait ma még nem is ismerjük.
Kompromisszummal
teli világban élünk...és ebben jók vagyunk...a
kompromisszumkötésben. Életünk legaktívabb részét, mely alatt
oly produktívak, élettel telik vagyunk elcseréljük, megváltjuk
vele túlélésünket. Túléljük belőle a
mindennapokat...hónapokat...éveket és évtizedeket...munkába
fojtjuk saját életünk legszebb éveit, és mit kapunk cserébe?
Annyit, hogy a feledés homályába veszünk, anélkül, hogy pár
generáció után bárki is emlékezne a nevünkre, vagy az arcunkra.
Nem túl vidám jövő, ha belegondol az ember...persze mindig ott a
lehetőség, ott a kiskapu, hogy majd MI...MI leszünk az egy a
millióból...mit millió, milliárdból, aki megváltja a világot,
és örökre beírja a nevét a történelemkönyvekbe, ily módon
halhatatlanná válva a jövő generációk számára... Hiú
ábrándok, melyek arra késztetnek, hogy kibírjuk, és tovább
menjünk az úton, életünk útján.
Persze lehet
másként is nézni...máshogy is értelmezni és megélni
mulandóságunkat. Vannak, akik a vallás ígéreteibe menekülnek,
és egy szebb világ képét próbálják magukban megalkotni a hitük
segítségével...olyanok, akik Isten kezét látják abban, ahogy a
minket körülvevő világ rendje vagy éppen káosza megrajzolja a
valóság ábrándos képét...és vannak az olyanok mint én. Én nem
hiszek Isteni kézben, mely a világot alkotta...a tudomány az én
'vallásom'...a tudomány, mely racionalitást és rendszert visz az
Univerzum kaotikus végtelenjébe. Sokan nem értik, elítélik a
magamfajtákat...de ez engem nem különösebben zavar...vagy
foglalkoztat...
Van azonban
amiben én is hiszek... Hiszek az örök életben...persze nem a
mennyországban vagy a pokolban...inkább tudományosabb
megközelítésben, ami azonban számomra ugyanolyan lenyűgöző
mint amelyet a vallás kínál azoknak akiknek van hitük... Hiszek
abban...sőt, hála a tudománynak, tudom, hogy azok az atomok,
melyek a testemet alkotják...az elektronok, melyek az agyam
szinapszisain átszáguldva a tudatom és személyiségem,
gondolataim és álmaim alkotják, léteztek már az Univerzum kezdete
óta, és léteznek majd jóval azután is, hogy én már feledésbe
merültem...sőt...jóval azután, hogy a Nap, mely életünket
táplálja, kialszik. Tovább élünk mindannyian a világmindenség
végtelenjében, és talán egy napon, egy idegen világon a mi
kicsiny alkotóelemeink lesznek azok, melyek egy új faj, egy
számunkra elképzelhetetlen civilizáció megszületésében vesznek
majd részt, és ily módon bennük élünk tovább...vagy egy
csillagban...megvilágítva a végtelen sötétjét...életadó hőt
és fényt termelve.
'' A testünk
molekulái ugyanazok amelyek összetartják ezt a bolygót is... Mi
csillagfélék vagyunk. Mi vagyunk az Univerzum mely láthatóvá
lett, és mely keresi önmagát, mert mindannyian megtanultuk, az
univerzumhoz időnként másfajta látásmód szükséges. ''
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése