...phoenix rising...

Mindannyian csupán átutazunk az életen, és nem vagyunk felvértezve semmi mással csupán a pillanat igazságával, amely épp körülvesz minket, és a pillanatok varázsából mindannyian  megpróbálunk mesterműveket festeni saját életünk üres vásznára.

Életünk minden pillanata egy csepp, az idő végtelennek tűnő tengerében, ez a tenger azonban nem is olyan óriási, mint ahogy azt mi elképzeljük. Apró homokszemekként peregnek életünk pillanatai, és minden egyes homokszem, minden egyes pillanat egyedi és megismételhetetlen. Nincs két egyforma pillanatunk, nincs két egyforma érzésünk, és nincs két egyforma esélyünk semmire. Amit egyszer átéltünk és elhalasztottunk, azt már sohasem kapjuk vissza, sosem találunk még egy ugyanolyan pillanatot, sohasem kapunk még egy esélyt, ha elszalasztunk egyet. Meg kell tanuljunk okosan élni az esélyeinkkel, felismerni azokat, és nem elszalasztani a tökéletes pillanatokat, mert ami egyszer elsuhant mellettünk, azt többet sosem kapjuk vissza, sohasem élhetjük újra át...csak egy fájó pont ként köszön vissza ránk a múlt távolából, amely végig kísért minket, ha nem éltünk vele. Éljünk minden pillanatot úgy, mintha az lenne az utolsó. Tegyük azt, amit akarunk, nem azt amit merünk...ne hagyjuk, hogy a társadalom elvárásai, a normák beskatujázzanak, és megakadályozzanak abban, hogy megtegyük azokat a dolgokat amelyek boldoggá tesznek, vagy akár csak esélyt adnak rá, hogy boldogok legyünk.

Minden pillanat egyedi...mind megismételhetetlen, és ezért különleges...az egész életünk, mindannyiunknak az élete egyedi és különleges. Merjünk hát boldognak lenni, mert csak egy esélyünk van rá, és ha ezt az egy esély elszalasztjuk, akkor mi értelme volt az egésznek?

Az életet nem a lélegzetvételek száma határozza meg, hanem azok a pillanatok, amikor eláll a lélegzetünk.

Furcsa keserű-édes pillanatok...

Furcsa keserű-édes érzés van most benne...úgy érzem, hogy jól érzem magam...ugyanakkor, most már tényleg egyre inkább eluralkodik rajtam a magány sötét fellege, ami megakadályozza, hogy igazán élvezzem a nyár napsütötte pillanatait.

Elegem van az egészből...elegem van a várakozásból...elegem van az elvárásokból – egyaránt mások, és a saját elvárásaimból – egyszerűen hiányzik valaki... Nagyon hiányzik. Nincs olyan nap, mikor ne jutna eszembe, amikor ne gyötörne a magány lesújtó pallosa...este, mikor lecsukom a szemem, megmozdul bennem mélyen az érzés, hogy mennyire rossz egyedül...hogy hiányzik valaki...valaki aki kitölti a benne éktelenkedő vákumot...azt az űrt, mely a szívemben tátong.

Minden este úgy alszom el, hogy az jár a fejemben, hogy vajon mi vár rám...hol várhat az, aki ismét értelemmel tölti ki mindennapjaim szürke magányát, és aki örömet hoz az életembe...és persze eközben még ott feszeng mélyen bennem a szikra...egy halovány szikra, hogy talán van esély rá........ - de ebbe inkább nem megyek megint bele -

Reggelente aztán megújult erővel ébredek. Próbálok minél pozitívabban gondolkodni...próbálok kikapcsolódni, elvonatkoztatni attól ami fáj, és vidámnak tűnni...pedig nem vagyok az...néha éget. Fáj, a magány...nem vagyok hozzászokva, bár kellett, hogy rátaláljak magamra...de most, hogy sikerült visszanyernem azt aki vagyok, ismét vágyom a társaságra...egy társra...akivel megoszthatom a mindennapjaimat...aki mellett ott állhatok jóban és rosszban...és aki ott áll mellettem. Néha mindenemet odaadnám egy ölelésért...egy gyengéd pillanatért...egy csókért... Tiszta hülye vagyok. Ki kell verjem a fejemből ezeket...el kell felejtsek mindent, és kikapcsolni, máskülönben még az államvizsga előtt begolyózok, pedig épp elég az is, hogy megőrjítsen...

DE ROSSZ EGYEDÜL...és nem lesz könnyebb...sőt, napról napra mélyebben furakodik belém, és lassan emészti lényemet. Túl gyenge vagyok...túl érzelgős...persze nem mutatom...legalább is megpróbálom nem mutatni...de attól még ez a helyzet. Persze ez nekem nem jó...össze kell szedjem magam...talpra kell álljak, mert máskülönben, ismét csupán árnyékává válok önmagamnak, és csak egy megkeseredett váza leszek annak aki lehetnék.

Noh...de fel a fejjel... Az élet szép...csak minden nap meg kell találni azt a pillanatot, azt a pontot, ami miatt érdemes volt felkelni. Ami értelmet ad a folytatáshoz...

Kételyek, köd és homály...

Egy ideje már nem írtam a blogra...de nem azért, mert nem lett volna mit...inkább csak azért, mert ha leírtam volna ami bennem kavargott, az valamilyen formában véglegesítette volna a gondolataimat...kételyeimet mindennel kapcsolatban ami épp bennem kavarog...és ez elől próbáltam menekülni „szótlanságommal”.

Mostanában sok minden forrong bennem. Ott az egyetem, nyakamon az államvizsga...kéne valami munka...pénz...és a szokásos problémák...éééés persze a régi szitu, hogy megint előjött, hogy egyedül érzem magam...meg, hogy az akiről úgy érzem, hogy változtathatna ezen, az karnyújtásnyira van és mégis elképzelhetetlenül távol... Imádom az élet kellemes irónia-dús komplexitását...olyan problémákat képes az ember elé gördíteni, melyek kellemes kilátástalansággal és könnyed depresszióval sújtják még leg felhőtlenebb napjain is...

De persze vannak szép napok...vannak olyan pillanatok, melyeket még a ködös kilátások...a bizonytalan jövő képe sem tud elhomályosítani...mint például a mai nap...Ooooh igen, a mai nap az szép volt :) Már reggel éreztem, hogy jol kezdődik a napom...bár kicsit lassan indult, és elmulasztottam, az eredeti tervemet - bár ha őszinte akarok lenni, talán valahol tudat alatt direkt volt, hogy nem Bratca-ra mentem...és a városban maradtam...mert így … no de ez egy másik történet... - szóval, már reggel éreztem, hogy jó nap lesz...délután aztán könnyed kikapcsolódás kedvenc hölgyeim társaságában ;) (iiiigen...ha olvassátok dagadhat a melletek...BÁÁÁR...lehet erre nem mind szorultok rá...hehhh hehhh – este van...fáradt vagyok...ilyenkor még rosszabbak a poénjaim)

Ahhoz képest, hogy a Május 1-et kicsit másként képzeltem el eredetileg...és bár előre sejtettem, hogy egy kirándulás úgysem fog összejönni...de mindent összevetve jó volt. Gyakoribbak kellene legyenek az ilyen napok úgy érzem.

...Soraimat zárva ismét eszembe jut, hogy holnaptól megint kezdődik az egyetem...és lassan be kéne fejezni már azt a fránya államvizsgát...és még néhány hét és az egyetemi éveknek is vége talán...kis szerencsével...no meg egy nagy adag akaraterővel, hogy leüljek tanulni :) Hiányozni fog ez a három év...és az emberek...(no nem mind, de a nagy többség azért igen)...

Néha ha a jövőre gondolok, rájövök, hogy mennyi minden van, mely kész tény ként áll az emberek előtt...és vakon becsukott szemmel elsiklunk a tény előtt, hogy több kérdés van melyet nem tudunk feltenni, mint válasz, melyet nem tudunk megválaszolni az életünkkel kapcsolatban...persze a bizonytalanságnak, és a kiszámíthatatlanságnak is megvan a maga romantikus vonzata.