Egy hétvége a Diablo III világában...

Ezen a hétvégén a Blizzard elérhetővé tette a Diablo III bétáját mindenki számára...Már az első körben kipróbálhattam ugyan, hála a béta kulcsnak melyet még a zárt tesztnél kaptam, de most, gondoltam még egyszer nekifutok, és felelevenítem az epikus történet felvezetéséül szolgáló néhány küldetés részleteit...

Sokan vártuk ezt a játékot. Emlékszem, anno az első résszel több rágcsálót is szó szerint darabokra játszottam...ÉS MICSODA ÉLMÉNY VOLT... Fantasztikus perceket okozott a játék, és nagyszerű élményt nyújtott, még a mai standardokkal nézve kicsit monoton játékmenet is...valamint egy új korszakot alkotott...egy korszakot, mely tucatnyi Diablo klón megszületését hozta...és bár volt néhány kimondottan jó darab, igazán említésre méltó utód csak a Blizzar által kiadott folytatás formájában érkezett 2000 tályékén.

A Diablo II sok újítást adott az eredeti recepthez, és grafikailag is új külsőt kölcsönzött kedvenc fantáziavilágom tájainak. Új kasztok, városok, karakterek, és egy négy fejezetből álló sztorit kaptunk a Blizzard North csapatától...és utána még egy kiegészítőt...mely tovább bővítette az amúgy is tágas univerzumot. Rengeteg varázslattal és epikus csatával teli órát töltöttem a Diablo kibernetikus világában, mely meghatározó élményt jelentett számomra a játékok varázslatos világában.

Azután hosszú szünet. A Blizzard-tól éveken át megannyi rajongó várta a bejelentést, hogy elkészül e a folytatás, hogy visszatérhetünk e még a Diablo világába...de a Blizzar North felbomlásával, ez a lehetőség igencsak kétesnek látszott...de végül valamikor a 2006 év körül...ha jól emlékszem...A Blizzard bejelentette a folytatást...épp akkor tájt, mikor újra lekerült a polcomról a játék, és ismét belemerültem a BattleNet-es harcok világába...és ismételten csak a várakozás. Hosszú idő telt el, mire az első infókat megtudhattuk, és még több, mire egy megjelenési dátumot is közöltek...mely csak pár hónapja volt.

Most, hogy nyílt béta teszt keretében a nagyközönség is kipróbálhatta a játék első fejezetének néhány mozzanatát, még mindig sokan megosztottak, hogy milyen is lett a játék eme új reinkarnációja...Sokan csalódottságról beszélnek...míg mások arról, hogy mennyi újdonságot hoz az új játék... Részemről úgy hiszem, hogy sok változást hoz az új játék, de megszokható...és bár sok régi elem hiányozni fog, de megszokhatók az újítások, és ugyanolyan epikus csatákat vívhatunk majd, mint anno az első és második résszel.

„Ki vagy te?”

„Ki vagy te?” - egy egyszerű kérdés...és milyen egyszerűnek tűnik a válasz... Legtöbben, ha meghalljuk ezt a kérdést, bemutatkozunk...esetleg, ha olyan teszi fel ezt a kérdést akit már ismerünk, akkor körbeírjuk a személyiségünket...de nem értjük...nem tudunk válaszolni rá...nem úgy, hogy feleletet is adjunk.

A modern világ felszínes dzsungelében, lassan lassan elveszítjük ama képességünket, hogy válaszolni tudjunk egy oly egyszerű kérdésre, mint hogy „ki vagy te” … „ki vagyok én” … meghalljuk, és próbáljuk körbeírni, mit szeretünk csinálni...definiálni magunkat olyan dolgokon keresztül, melyek részei az életünknek...de melyek nem a mi részeink... Nem azok a dolgok alkotják a személyiségünket amelyeket beépítünk az életünkbe...nem azok vagyunk amilyen zenét hallgatunk...nem azok vagyunk amilyen sportot űzünk...ezek a dolgok csak részeink, de nem definiálhatnak minket.

Létezik, hogy annyira eltávolodtunk már a természetes egyszerűségtől, hogy nem vagyunk képesek úgy definiálni saját magunkat, hogy ne használnánk felületes, mellékes dolgokat? Létezik, hogy annyira elsodorta a mai embert a világ rohanása, hogy már a saját kiléte is egy homályos ködfolt...melyre ő maga sem tud válaszolni? Úgy tűnik, hogy épp ez történik. Napról napra egyre messzebb sodródunk saját magunktól...az emberek annyira rohannak, annyira erőltetetten keresik a sikert, boldogságot, társakat, barátokat, hogy közben elfelejtik azt, hogy kik is ők...milyenek is ők. Feláldozzuk magunkat a másoknak való megfelelés oltárán, hogy így legyünk népszerűek...hogy tartozzunk valahová. Ez személyes véleményem szerint sajnálatos...és veszélyes. Lassan, csupán árnyékaivá válnak az emberek önmaguknak, mivel nincs saját céljuk...csak mások szemével képesek mérni magukat...a „társadalom” alapmércéje a saját ítélőképességük helyébe lép.

Veszélyes folyón sodródunk...mely ha nem vigyázunk, nem figyelünk oda jobban, akkor oly messze visz minket saját életünktől, saját céljainktól, hogy mire ráeszmélünk arra, mekkora hibát is követtünk el, már késő...és hiába keresünk visszautat.

Merjünk magunk lenni. Merjük vállalni azt akik mi vagyunk, és ne váljunk azzá amit mások várnak tőlünk. Merjük elfogadni magunkat, és lássuk a jót is, ne csak a hibákat, rosszat keressük magunkban...viszont ismerjük be azokat...DE nem azért mert mások várják ezt tüllünk...hanem mert MI úgy döntöttünk SAJÁT akaratunkból...és akkor...abban a pillanatban, mikor már nem mások mércéjével nézünk saját magunkra...mikor nem az általánosító jelzők azok amikkel körbeírjuk saját lényünket, hanem az az egyszerű kép, amit mi magunk alkotunk...amit mi akarunk alkotni, akkor talán igazán válaszolni tudunk arra az egyszerű kérdésre, hogy kik is vagyunk mi valójában.

Egy korszak vége...

Egy korszak vége...

Hát eljött a pillanat, itt az idő, mikor végleg lezárul egy korszak, amely oly sok mindent adott annyi embernek majdnem egy évtizeden keresztül...annyi mindent adott nekem. Ma, utoljára forogtak a képkockák, utoljára csendült fel az ismerős dallam, amely évről évre, hétről hétre egy újabb pillanatot mutatott meg nekünk egy kicsiny 'család' életéből...egy fantáziával, szeretettel, néha drámával és ármánykodással teli világból. Ma örökre lezárul a One Tree Hill története.

Mintha csak tegnap lett volna... Mintha egy sóhajtásnyi idő lenne amely elválaszt a pillanattól, mikor először ismertem meg a szereplőket...azokat, akik aztán a hetek, hónapok és évek alatt lassan, szinte már családtagokká váltak...akik annyi mindenen mentek keresztül, és akiknek minden pillanata fontossá vált számunkra...még ha csak egy fantáziavilág szereplői is voltak... Köszönöm a boldog perceket, az érzelmeket, és a feszült, kételyjel teli pillanatokat, melyeket a társaságukban tölthettem. Köszönöm, hogy kicsit hozzájárultak ahhoz, hogy azzá váljak aki ma vagyok.

2003-ban, mikor elindult a sorozat, még minden annyira más volt... Más volt a kicsiny fantázia világban, melyet Tree Hill-ként ismertünk meg...és más volt itt, a valóságban, számomra. Annyi minden megváltozott emberek jöttek mentek az életünkből, mint ahogy a sorozatból is...annyi minden történt, mely már sosem lesz a régi...de az érzés, amit felidéz minden epizód amelyet a képernyő előtt töltve átizgultam, a pillanatok, amikor elszorult a lélegzetem, hogy mi történik a számomra oly kedvessé, ismerőssé vált szereplőkkel...azok a pillanatok megmaradnak, és újra és újra átélhetem őket, hála a néhány fantasztikus embernek, írónak, színésznek, akik megalkották ezt a fantasztikus, és számomra oly kedves fantáziavilágot. KÖSZÖNÖM One Tree Hill. Köszönöm az elmúlt 9 évet. Köszönöm, hogy rávettél, hogy elkezdjek kosarazni...ami olyan sok sztorit, barátot és örömteli pillanatot hozott az elmúlt 9 év során. Köszönöm, hogy megmutattad, nem az számít amit mások várnak tőlem, hanem az amire én képes vagyok...és köszönöm, hogy ablakot nyitottál egy 'varázslatos', oly szerethető karakterekkel teli világra.

A sok fantasztikus együttes, zene, idézet...a mondanivaló, mely minden egyes rész központi elemét képezte, velünk marad... Őrzi mindazt a 9 évet, mind azt az erőfeszítést, gondolatot, és próbálkozást, melyet a készítők minden egyes pillanatba belefektettek. Voltak jó és voltak sötét percek...mint ahogy a való életben is... Voltak őrült pillanatok, melyeken együtt nevethettünk kedvenc szereplőinkkel, és voltak fájdalmas percek, melyeken együtt sírhattunk. Egy érzelmi hullámvasút volt ez a 9 év...egy hullámvasút, melynek minden pillanatát élvezettel vártuk...minden héten tűkön ülve lestük, mikor kezdődik már az újabb rész...mi történik kedvenceinkkel.

Már csak néhány perc van a részből, és örökre bezárul egy ajtó...lealszanak a fények...és nem számít, mennyire kíváncsiak vagyunk...mennyire szeretnénk még egy kis ablakot nyitni Tree Hill városára, már nem tehetjük meg. A múltat felidézhetjük...de a jövő...a jövő már a mi fantáziánkban létezhet csupán.

Ismét felcsendül az ismerős dal...Gavin Degraw-tól...a dal, mely annyi varázslatos pillanatnak volt már a beharangozója...és melyet most együtt énekel minden szereplő. Méltó befejezése ez annak a 9 évnek ami a sorozat háta mögött áll... Aztán még néhány oly ikonikus belső monológ...néhány záró képsor...záró gondolatok, melyek újabb üzenetet hordoznak...bölcsességet az utolsó pillanatokra.

GO RAVENS!!!

Ööö...csöppet felidegesítettek most így...szóval...tessék...

Homokszemek vagyunk csupán...homokszemek, akik magányosan születünk erre a bűnnel teli, szennyes világra, és próbáljuk lemosni magunkról mindazt a koszt, melyet az előttünk járó nemzedékek hagytak maguk után, ezáltal beteljesítve a ránk eső részt, egy örök körforgásból, mely megtörhetetlenül halad egyetlen végkifejlet felé, az önpusztítás ösvényén.

Nincs kivétel, mindenki egyenlő, legyen az férfi vagy nő...fehér vagy fekete...nincs különbség köztünk, emberek vagyunk. Átutazok, egy csillogással és varázslattal teli valóságban, bezárva saját mulandó hús és vér testünk börtönében. Nincs számunkra menekvés, nincs megváltás, mely megkönnyítheti sorsunkat, csak amit mi magunk kovácsolunk, melyet mi alkotunk meg magunknak. Olyan szabadság létezik csupán, melyet vérünkkel és verítékünkkel vásárolunk meg az élet kegyetlen, szánalmat és könnyedséget nem ismerő börtönőrétől, mely lelkünk mélyéről kitépve legféltettebb, legszebb pillanatainkat, ellenünk fordítva legnagyobb félelmeinket, és álmainkat, akkor támad ránk, mikor a legkevésbé számítunk rá, mikor a leginkább sebezhetőek vagyunk.

Egy bomlott elme pillanatai...

Nem könnyű... Azt hittem, hogy elhatározás kérdése az egész...ha a fejembe veszem, hogy jobb ez így nekem, akkor jobb is lesz...DE MIÉRT VAGYOK EN ILYEN FAFEJÜ?!...Pedig már egészen kezdtem megnyugodni, és élvezni kicsit a magányt...két teljes napig...sőt, lehet, hogy három is volt...nah de ez nem számít...ismét koncentrálhatok arra, hogy kiverjem a konok fejemből a kusza ábrándokat...

Azt hiszem, hogy nagyon hasznos lesz most számomra ez a hét szünet...távol az egyetemtől...távol a várostól...távol tőle... Valahogy mindig betudok választani...mindig ki tudok szemelni valakit a tömegből aki körülbelül annyira elérhető számomra, mint mondjuk tengerimalacnak a holdutazás...hülye hasonlat tudom...de annyi ugrálás után amit ma megtettem a kosárpályán, azon is csodálkozom, hogy még van erő az ujjaimban, hogy a billentyűket le bírja ütni...ÉS EZ IS AMIATT VAN...az aktivitás segít kikapcsolni...a pályán kicsit megszabadulok az érzések kusza gombolyagjától amely most bennem fészkel...TISZTA HÜLYE VAGYOK...és ez FACT … … …

Nah de van egy hetem...ideje tényleg összeszednem magam... Többet kéne kimozdulnom másokkal...lehet jó hatással lenne rám...de ez persze nem olyan egyszerű... Vannak akik elég közvetlenek, hogy egyszerűen odamenjenek akárhol akárkihez...hát én nem vagyok az a típus...és valahogy örülök is neki...viszont szó mi szó, az csöppet megkönnyítené az ismerkedést...főleg manapság. Fura...a régi csapatból akikkel az elmúlt évtizedem legszebb pillanatait megosztottam, mindenki házasodik...van akinek már gyereke lesz...én meg itt vagyok valahol a levegőben lógva...

Volt mikor nem voltak kételyeim...mikor minden olyan egyszerűnek, nyilvánvalónak és késznek tűnt...de persze az már réges-régen elmúlt...és már vissza sem jön...ÉÉÉS...így, mindent összevetve...mérlegelve...jóóóóban is jártam így...IGEN...biztos vagyok benne...

Gyorsan múlnak a percek...és én csak azt hallom ahogy zakatol a szívem...PEDIG NEM KÉNE...de hát beszélhet neki az ember...no de mindegy, majdcsak lesz valahogy...mert ahogy nagyon bölcs barátom szokta idézni, úgy még soha nem volt, hogy sehogy se legyen.

Ehh...ma még az írás sem megy...nem tudom...ez a bejegyzés nem az igazi...de legalább szívből jött, úgyhogy kiteszem...

"Nem törik a szenvedő szív
Oly könnyen darabbá,
Csak ellágyul, s az örömre
Lesz fogékonyabbá;
Mint egy lankadt földművesnek
Pihenő tanyája:
Kész boldogság lesz neki a
Szenvedés hiánya."

Szép, napos idő...

Szép, napos időre ébredtem ma reggel...az ilyen igazán meghozza az ember életkedvét... A nap sugarai, még a konok, néha igen hűvös széllel is megbirkóznak, és kellemesen, melegen csiklandozzák az ember bőrét, mint valami láthatatlan, kedves szellemek, akik cirógatnak minket. Ilyen napokon mindig megjön a kedvem, hogy kimozduljak otthonról, és a szabad levegőn töltsem a napot...még a szeles idő ellenére is...azt hiszem, ma sem lesz ez másként. De azért igazán jöhetne már a meleg...bár nem panaszkodok...így is szebb idő van, mint más években ilyenkor...de a nyári meleget már nagyon várom, mikor elég magamra kapni egy pólót, meg egy könnyű rövidnadrágot, és irány a kosárpálya.

Milyen rég is volt, mikor elkezdtünk kijárni kosarazni az régi csapattal...mintha egy másik élet lett volna...mintha igaz se lenne, hogy mik történtek velem azóta... Jó idők voltak...persze haladni kell a korral, és haladtam is...vagy inkább a kor haladt velem :P jó kérdés... A lényeg, hogy sok idő eltelt azóta, de a kosarazás valahogy itt maradt...még ha manapság már csak egyedül is járok ki...és csak nagy ritkán csatlakoznak már a barátok. Mindenki elfoglalt...mindenki 'felnőtt'...családot alapított...dolgozik...nincs ideje ilyesmire...nincs ideje élni...legalábbis nem úgy mint régen, gondtalanul, kikapcsolódva. Üldözi őket a mindennapok realitása, és a legtöbbjük már megadta magát neki...elfogadták, hogy az élet nehéz és szenvedéssel teli...pedig ez nem így van... Legalábbis szerintem nem, csak ha túlságosan belemélyedünk a hétköznapok monotonitásába...és elengedjük magunkat.

Jöhetne már a nyár...jó lenne kirándulni menni, sátorozni...1-2 napot kint tölteni az anyatermészet lágy (sziklás talajjal bélelt :) ) ölében fekve élvezni a madarak csicsergését...a patakcsobogást...vagy egy jó kis tábortűzön sült szalonnát... Hmmm...szalonna :) most megkívántam... Nahh mindegy... majd eljön annak is az ideje...csak igyekezhetne már...

Remélem találok azért majd társakat is...akik lesznek olyan elvetemültek mint én, és kimerészkednek a szabad levegőre velem...és áldoznak annyi időt és energiát, hogy elkísérjenek 1-2 nyári barangolásomra...esetleg még egy-egy sztorit is megosztanak velem az esti tábortüzek mellett...füstös, igazi tűzön sült mici-t kóstolgatva :)

Pillanatok az örökkévalóság tengeréből...

Ismét itt egy újabb április... Néha úgy érzem, hogy az idő egyre gyorsabban folyik át az ujjaim közül, mintha csak homokot markolna valaki, és a homokszemek összefüggő függönyt alkotva szöknének ki a tenyeréből...és minél kevesebb maradt már a birtokában, annál gyorsabbnak tűnik a maradék szemcsék menekülő serege. Furcsa belegondolni... Megszületünk...aztán gyermekkorunkban, nem is gondolkozunk azon, hogy az életünk mily törékeny, vagy mennyire rövid is valójában...aztán mikor már felnövünk akkor is azt próbáljuk elhitetni saját magunkkal, hogy örökké itt leszünk...hogy az életünk nem csak egy múló, röpke pillanat, mely elillan az idő végtelen tengerében...és minél több idő van már a hátunk mögött, az óra mutatói annál kegyetlenebb gyorsasággal menetelnek a jövő felé, még több, és még nagyobb szeleteket maguk mögé utasítva véges életünk tortájából.

Meg kell becsülni minden pillanatot...élvezni az apró örömöket...egy ember mosolyát, melynek szemtanúi voltunk...egy nevetést...vagy egy tavaszi szellőt. Lesz, mikor talán már csak ezek a pillanatok, ezek az elmosódó emlékek fognak életben tartani minket, megtört porhüvelyünkben, mely egykoron oly büszke és fiatalos testünknek már csak árnyéka lesz csupán. Az idő tovaszáll, és ez ellen nincs mit tenni...viszont azt nem szabad megengednünk magunknak, hogy mikor ott fekszünk majd, és várjuk, hogy mi lesz ezután............mikor ott fekszünk, és készülünk beszívni az utolsó édes, életet adó lélegzetet akkor arra keljen gondolnunk, hogy mi az amit elmulasztottunk...mi az amit másként csináltunk volna...vagy meg kellett volna ragadnunk, ahelyett, hogy a nyilvánvalóság bús realitásának oltárán áldoztuk volna fel ostoba félelmeink miatt, melyek velünk együtt a semmibe vesznek ott, abban az utolsó pillanatban...

Furcsa élőlény az ember. Egyedül kicsi...csak egy porszem a sivatag homoktengerében...erőtlen, ritkán képes egymagában maradandót, nagyot alkotni...és mégis...a földön élő összes faj közül az ember a leg veszélyesebb, mert képes közösséget alkotni...közösséget, melyben a sok különböző egyén olyan erőt képez, melyet nem lehet feltartóztatni...és ebben van az emberiség ereje. Viszont hajlamosak vagyunk épp a közösségbe vetett vak hitünk miatt megfeledkezni arról, hogy a közösség nem más mint sok, különálló egyén...és bár az egyének összessége erős elegyet alkot, addig az összesség elbukik, ha az egyének nem tartanak össze...egyetlen elme is befolyásolhatja egy csoport, eszme alakulását...viszont semmilyen közösség...legyen az akármilyen nagy, vagy erős...nem képes megváltoztatni azt, amit egyetlen személy önmagában gondol vagy érez... Persze sokan nem szeretik használni vétójogukat...sőt, azt sem, ha önmaguk kell válasszanak, vagy döntsenek...inkább vezetőket választunk...politikusokat...elnököket, diktátorokat nevezünk ki...mindegy, hogy közvetve vagy közvetlenül...a lényeg ugyanaz...szeretjük, ha mások hozzák meg a nehéz döntéseket helyettünk...ha nem mi kell döntsünk saját sorsunk fölött. Aztán persze panaszkodunk, ujjal mutogatunk választott vezetőinkre, és minden hibájukat ezerszeresen felrójuk nekik...mert könnyű...sokkal könnyebb mást hibáztatni, mint kiállni, és kezünkbe venni saját sorsunk irányítását.

Furcsa élőlény az ember. Megadatott neki az önálló döntéshozás lehetősége...a szabad akarat...és mégis menekül előle. Az ajándékot eldobja magától...próbálja melyre ásni, hogy már ne is emlékezzen rá, hogy ő is tehet valamit...és éli világát...amiben más 'vezeti rá' arra az útra, melyet 'ő, saját önálló akaratából' járni akar. Mert az az út az elfogadott...legalábbis a társadalom szemében.

Április 1 ...

Nahhhh...megint mindenki marha vicces...