Vallomások...

Az Igazság egy háromélű kard. A Te oldalad, az Ő oldala, és az Igazság

Ez a mondás igazabb, mint azt bármelyikünk beismerné... A legtöbb ember, beleértve önmagamat is, hajlamos konokul ragaszkodik a maga igazához, és olyan arrogáns viselkedést kényszerít ki belőlünk ez a makacs önteltség, hogy a végén már mi magunk is elhisszük, hogy a mi oldalunk a jó oldal...a mi szavunk a helyes. Egoisták vagyunk...(én meg nem is kicsit :) és ezen változtatnom kéne...)...ez már csak ilyen emberi vonás. Mindenki egy saját személyes buborékban él, melyben ő a király, ő a saját buborékvilágának az ura, és tejhatalmát nem kívánja megosztani senkivel...azonban van, hogy ezek a buborékok egymásba fonódnak, és két különböző véleménnyel rendelkező 'király' egymásnak bizonygatja konokul a maga elveit...ilyenkor a valóság valahol kettejük között félúton található, mélyen eltemetve a két buborékuniverzum kereszteződéséből születő harmadik (mindenki által láthatatlannak tűnő) buborékban.

A buborék talán nem a legjobb hasonlat...hiszen a buborékokról hamar eszünkbe jut, hogy mennyire könnyen szétfoszlanak...és tévesen még arra asszociálhatunk, hogy ezek a burkok is, hasonlóan a buborékokhoz, szétfoszlanak, és képessé teszik a benne tartózkodókat, hogy elkezdjenek tisztán látni, esetleg korlátok nélkül mérlegelni...DE sajnos ez nem így van... Aki egyszer a túlzás hibájába esik, annak már nincs visszaút, mindenáron nyerni akar... Ez talán valami visszamaradott evolúciós rendellenesség...vetélkedés a nyerő pozícióért...az Alfa szerepért...

Talán ideje lenne magamba néznem, és kitakarítani a régi bepókhálósodott rossz szokásokat...többek között a túlzott egó-mat is...ÉÉÉÉS kicsit meg kéne komolyodnom...(no nem mindig...csak néha...igen...néha kicsit komolyabb kéne legyek...nem elviccelni bizonyos dolgokat...)...jajh...és majd elfelejtettem... Össze kéne már szednem magam, és merni megvalósítani az álmaimat...és nem mindig a helyes utat járni...elfelejteni a konok szabályaimat...és néha azt az utat járni amelyet épp elém sodor a szél...

A magány dzsungele...

Nem sok tiszta pillanat van egy ember életében, olyan mikor minden ami fontos, ami igazán számít neki, kristálytisztán kirajzolódik előtte, és pontosan tudja, hogy mi a lehetőségei...és mégis...talán ezek a pillanatok, amik a legtöbb bizonytalanságot, és kételyt szülik az életben.

Az alábbi számot kiemelten ajánlom mindenkinek aki úgy érzi, hogy összecsapnak feje fölött az érzelem hullámai: 

Rabok vagyunk... Rabjai vagyunk a saját magunkban felépített gátlásoknak, és a szűk látókörnek, melyet belénk nevelnek, és melyet mi magunk erőltetünk az életünkre. Szeretjük a bizonytalanságot, szeretjük, ha nem kell tényekkel szembenéznünk, és mindig van egy kiskapu az életünkben, amin keresztül elmenekülhetünk a korlátozott számú lehetőségek elől... Szeretünk egyik napról a másikra élni...no nem anyagilag, az anyagi bizonytalanságot még a legelvetemültebbek sem szeretik...de az érzelmi bizonytalanság...az más kérdés. Manapság kevés olyan ember van, aki az igaz érzések miatt mondja ki azt a szót, hogy 'SZERETLEK'...legtöbben pusztán a magányukat próbálják enyhíteni vele...vagyis a párjukkal, aki épp mellettük van. Trendi a kapcsolat...csakhogy a magány is...mert hát túl sokan vannak egyedül a menők közül ahhoz, hogy az ne legyen menő...így beburkolóztak, egy kényelmes burokba, amely elfedi igazi érzéseiket és vágyaikat...és mely maszk ként takarja magányukat...a többiek...akik 'boldog párkapcsolatban élnek', pedig nagyrészt ugyanilyen maszkot viselnek...mely elfedi azt hogy valójában milyen bizalmatlanok, és mennyire boldogtalanok a másik mellett...viszont nem akarnak egyedül maradni. Furcsa 22es csapdája ez...már annak aki elég buta, hogy belemenjen és feláldozza a boldogságát a látszat kegyes oltárán...

Vannak aztán a reménytelen igaz szerelmesek...a vakok... Ők talán a legtiszteletreméltóbb társaság...amíg nem az orruknál fogva vezetik őket...de persze a túlnyomó többségükkel ez történik... A rendes emberek mindig kifognak valakit, aki csak kihasználja őket...és aki az orruknál fogva vezeti őket... De ilyen az élet...mondhatnánk...aztán találkozunk a manapság olyan népszerű 'friendzone' fogalmával... ami nem is áll annyira távol a valóságtól. Megszokott, hogy ha egy rendes, morális értékekkel és erkölccsel rendelkező fiú és lány egyazon 'baráti társaság' tagja, akkor szinte biztosra vehetjük, hogy soha nem lesz közöttük semmilyen kölcsönös érzelmi kapcsolat...mert a jófiúk a rossz lányokra buknak...és vice versa... Az élet nagy tréfája ez...hát igen...az életnek már csak ilyen morbid humora van a szív dolgaival kapcsolatban...Mi pedig menekülünk.

Menekülünk a bizonytalanságba, hogy ne keljen szembenézni azzal, ami a szemünk előtt van...hogy ne keljen bevalljuk, ha az élet elénk dob egy tökéletes esélyt, amiről szinte biztosra vesszük, hogy zsákutca...lehetetlennek, elérhetetlennek gondoljuk, mert mindannyian tisztában vagyunk az élet morbid humorával...és a ténnyel, hogy a boldogsághoz vezető út inkább egy ösvény...mely a dzsungel mélyén elrejtve halad...távol mindentől...minden jelzés nélkül, és ha az ösvény hirtelen ott van az orrunk előtt, ha rátalálunk életünk dzsungelének közepén, akkor nem akarjuk elhinni, hogy ez az az út, mely a boldogsághoz vezethet...és ez az az ok, ami miatt sokan félnek elindulni rajta, félnek szembenézni a kihívásokkal, és inkább életük végéig céltalanul bolyonganak tovább saját magányuk dzsungelében.

Már megint egy hadi tudósítás egy átvészelt órárol...

Olyan ez mint a farkas órája...

Éjszaka...olyan 2-3 óra körül, mikor az ember nem tud aludni, és nem hall mást a fejében zakatolni csak a saját szívverését...és lassan a fáradtság, és a saját szívverésének zakatolása légkalapácsként hasogató fejfájássá növi ki magát...hát ez a 'farkas órája' számomra...és ehhez tudom hasonlítani mostani óránkat is...

Ülünk és hallgatjuk a semmit...azaz volna mit hallgatni, de az nem más mint statikus szöveg...valami összefüggéstelen, összeszabdalt multikulturális és társadalmi értekezés, melyet tanárunk monoton hangja szállít fülünk felé, de értelemnek még csak a morzsáját sem találja, így a mondanivalója hamar éhen-hal a légüres térben, mely koponyánk mélyén lappang órái alatt. Olyanok vagyunk mint a zombik...igen...ez a legjobb hasonlat...mindenki ül, mély transz szerű állapotban, mély lélegzetvételekkel számolgatja a pillanatokat, melyek mint valami befagyott folyó, szinte megállni látszanak.

Einsteinnek igaza volt...az idő tényleg relatív...de nekünk nincs szükségünk több milliós atomgyorsítókra, vagy kvantum-fizikai tudásra, hogy ezt bebizonyítsuk...elég beülni egy órára...és 'élvezni' az örökkévalóságot. Ilyenkor, mikor az unalmas óráink szorító öleléséből próbálunk szabadulni, fantáziánk magasra szárnyal, hisz ő az egyetlen aki kiszabadulhat ezekből a 'haláltáborokból'...mert ezek azok...az agysejtjeink lassú, kínhalált halnak, minket pedig ez már nem is érdekel...csak szabadulnánk végre innen...de nem lehet... Néha az órára pillant minden szem, de ezt csak kétségbeesés követi... Olyan mintha a mutató visszafele haladni...

Képzeletünk, mely testünket lassan elhagyja, egyre magasabbra és magasabbra emelkedik, és egy adott pillanatban, hála tanárunk hipnotizáló szavainak, már-már testen kívüli élményekben lehet részünk, és kívülállóként szemléljük testünket a magasból...elszakadva minden valóságtól. Végtelen számú lehetőség áll ilyenkor rendelkezésünkre, hogy mivel próbáljuk túlélni a hátramaradt örökkévalóságot... Hosszú idő ez...túl hosszú. Egyesek olvasnak...van akinél az Angry Birds hódít...de van aki csak saját gondolataiba menekül...mint én is...

Hallom, hogy beszél, de fel nem bírom fogni...

Hallom, hogy beszél, de fel nem bírom fogni.........

Na szóval... Kaptunk egy új tanárt...aki a fordítást tanítja, ebben a félévben... Mikor megtudtuk, hogy a régi, jól megszokott, laza tanárunk elmegy, és egy új jön majd helyette, akkor gondolhattuk volna, hogy a dolgok nem jobbra fognak fordulni... Hát nem is ezt tették. A mi szerencsénkkel kaptunk egy szőrszálhasogató, mindent szájbarágó és kianalizáló, megkeseredett embert... aki a saját zsákutcába futott életét avval kompenzálja, hogy nacionalizmusba és összeesküvés elméletekbe menekül... Magyarázatot mindenre ad...még ha csak az ő fejében létezik is, de magyarázata minden apróságra van... De olyan szinten, hogy az már a józan ész határait feszegeti... FÁRASZTÓ...

Angol szakra járunk... angol/magyar fordítást tanulunk...elméletileg... gyakorlatilag többet hallhatjuk azt, ahogy kedves tanárunk a Román kormánnyal, rendszerrel vagy éppen néppel kapcsolatos panaszait kommentálja...hogy ily módon adjon példákat általa felhozott, igen csak elkanyarodó történeteinek magyarázására...

Néha van benne elmélet...nem tagadom...de a másfél órából amit eltöltünk vele, 10-15 perc...ami nem sok... Kicsit kétségbeejtő belegondolni, hogy valaki hogyan juthat el olyan mély pontra, hogy ennyire eltávolodjon a pillanat realitásától...és még rám szokták mondani, hogy álmodozok... Mondjuk nem tagadom, szoktam...de legalább tudom, mi a realitás és hol kezdődik az álomvilág... Új tanárunkról ezt néha nehezen lehet elmondani.

De tűrjük...mást nem tehetünk...túléljük az órákat...legalábbis mindent megpróbálunk, hogy ne pusztuljunk bele az unalom, sületlenségek és nacionalista gyűlölködés áradatába...

Csak egy általam kedvelt idézet...

"Ne hazudj, ne lopj, ne csalj, ne igyál.

Ám ha iszol, idd a kedvesed igaz szavait.

Ám ha lopsz, lopj csókot, édeset.

Ha hazudsz, hazudj kegyeset.

Ám ha csalsz, csalj mosolyt az arcára, és nem fogsz csalódni."

Furcsa világosság gyulladt ismét sötét tudatomba...

Furcsa világosság gyulladt ismét sötét tudatomba...

Ma kicsit görbe napot tartottam...megunva az igencsak vontatott egyetemi órák sorát, úgy döntöttem, hogy néhány régi barát társaságában töltöm inkább a napot, és felsétálunk a gombába... Haaaaath igen... A tervek mindig szépek, csak ritkán alakulnak úgy, ahogy azt az ember eredetileg szerette volna... Most sem volt ez másként.

Az Ady előtt lett volna a találkozó, mely után vettük volna az utat, és fellátogattunk volna kedvenc szülővárosunk városházának a tornyába...hogy onnan körültekintve megcsodálhassuk a városközpontot a magasból. Szép kilátás, mindenkinek ajánlom...5 lejt igazán megér a belépő... No de ahogy azt elkezdtem regélni...ez volt a terv...amely hamar, többszörös kudarcba fulladt, kezdve avval, hogy hétfőnként a torony zárva van...aztán folytatva avval, hogy a találkozónk is kisebb kudarcba fulladt. Ketten, ott álltunk az Ady előtt, de a többiek nem mutatkoztak...így hát, hála a 21-ik század csodáinak, elővéve 'okostelefonjainkat', felvettük a kapcsolatot hiányzó társainkkal, akik mint kiderült, áttervezték a programot... Újabb találkozót megbeszélve, (mely aztán szintén elmaradt) sétálgatni kezdtünk, és közben, a filozófiai eszmecsere legmagasabb szintjeit kezdtük el feszegetni, mélyenszántó gondolatmenetünkkel, a világról...életről, halálról...és mindenről ami olyan fontos, és befolyásolja életünket...

Hosszas mély eszmecserénk során, lassan el is jutottunk a Twilight-ig... mely a modern kor filmiparának oly 'csodálatos' példánya (bocsánat...most kimegyek hányni...még leírni is nehéz a címét...) … miközben diskuráltunk, és megállapítottuk az oly kedvelt csillogó 'vámpír'-os sztoriról, hogy mily csodálatos és romantikus reprezentációja ez a nekrofíliának...(melyet egyébként meglepően sok ifjú hölgy szeretne maga is átélni, mióta megjelentek ezek a 'csodálatosabbnál csodálatosabb' könyvek...aztán filmek... Bár jobban belegondolva, a nekrofília nem is lenne számukra olyan rossz ötlet... Legalább nem szaporodnának...) No...de megint elkanyarodtam eredeti mondandómtól... Ketten András barátommal (sokaknak csak Foto Oradea), megpróbáltuk új, talán kicsit merész szemszögből megközelíteni a sztori lényegét...elemeire bontottuk, és akkor MINDEN VILÁGOS LETT... A Twilight nem más mint egy 'vámpíros' Amerikai Pite (figyeljétek...hogy dobálózok a vámpír jelzővel...pedig tudom, hogy nem indokolt)

Elemeire bontva, az Amerikai Pite, nem más mint egy serdülő fiú története, aki szexuális aktust létesít a saját táplálékával... HÁTH A TWILIGHT IS PONT ERRÖL SZÓÓÓL... Ahhh megvilágosodás...a pillanat mikor minden összeáll...hat ezt is megtudtuk... Bár még ezek után is sok megmagyarázatlan kérdés maradt... de ez már egy lépés a megértés felé. A csillogást viszont még mindég erős melléfogásnak tartom... Kicsit logikus gondolkodással levezetve...és kis háttér információval a vámpírok mibenlétéről, beláthatjuk, hogy egy 'ragadozó' faj, amely VADÁSZIK...igencsak illogikusan alakul ki oly módon, hogy napfényben csillogva, prédája és/vagy ellenségei messziről észrevehessék...de persze sutba a logikával...hisz ez csak egy film...de vannak a régimódi lelkek, akik remélték, hogy van ami szent...de nem Hollywood-nak...ők még a halottaktól is elveszik a méltóságukat...még az élő-halottaktól is.

Ezek után kíváncsian várom a következő nagy durranást...a Zombi-s romantikus filmet...bár az a nekrófíliának egy egészen új szintje...valljuk be...még a vámpírkettyintésnél is durvább XD

Amit én megnéznék:

Minden válasz felelet, de nem minden felelet válasz...

Amit minden ember keres az életben az nem más mint a válasz...válasz az életének jelen pillanatában éppen felbukkanó bizonytalanságra...mert bizonytalanság mindig van. Bizonytalan anyagi helyzet, személyes problémák...vagy bizonytalanság a szívében...a jövőre nézve.

Mit is akarunk? Mit keresünk? … Legtöbbször még mi magunk sem tudjuk...csak az űrt érezzük, amely kitölti a mindennapjainkat, és amely lassan beárnyékolja egész ébren töltött életünk minden pillanatát. Azután eljön az este...becsukjuk a szemünket, és álomba merülve, megmártózhatunk egy álomképben, mely talán megnyugvást...ha pedig nagyon szerencsések vagyunk akár választ is mutathat egy kérdésünkre. Azonban amíg minden válasz egy felelet, addig nem feltétlenül minden felelet egy válasz... Lehetséges, hogy a feltett kérdéseinkre kapott válaszok nem oldják meg problémáinkat...csak újabb kérdéseket, és még több bizonytalanságot szítanak amúgy is zavarodott tudatunkban.

Furcsa álmom volt a minap...nem...nem szürreálisan furcsa...csak számomra meglepő. Talán csak a tudatalattim próbált furcsa játékot űzni velem...vagy csak a mostanában bennem gyúlt apró szikrát lobbantotta fel egy tudatomon átsuhanó szellő... De persze lehet, hogy ez a szellő nem is volt annyira öntudatlan...talán én akartam, hogy láng gyúljon melyen bennem...hogy megvilágítsa a sötétséget. A sötétséget mely mostanában annyira elnémította szívem hangját... Mikor felébredtem, jött azonban a kérdés... 'Biztos jó ötlet ez?' 'Akarom e, ezt a bizonytalan ábrándot?' … De nem érdekelt.........

Nem voltam egyedül. Egy röpke pillanatra, míg behunytam a szememet, és az álmaim furcsa keserűen édes világa úrrá lett lényemen, ismét nem voltam egyedül...Átölelhettem valakit...és mit tagadjam, piszkosul jól esett...még ha csak álomkép volt is. Néha úgy érzem, nagy hibát követek el avval, hogy nem vagyok elég merész ahhoz, hogy megpróbáljam megvalósítani minden álmomat...még ha lehetetlen, vagy túl merész is...lehet hibáznék...lehet nem sikerülne...de aki nem próbálkozik az nem is tudhatja meg... Persze könnyebb mondani, mint kiállni, és megmondani valakinek, hogy álmainkban ő az aki újra kékre festi az eget...aki mosolyával új életet visz oda, ahol jó ideje csak kopár, pusztaság honolt.

Hidegzuhany...az kell nekem...nem is kicsi. Ideje kinyitnom a szemem...ideje felkelni, és visszatérni a valóságba. Egyszer...talán ha minden úgy alakul...talán egyszer lesz egy pillanat, mikor úrrá leszek magamon, és elég erőt gyűjtök ahhoz, hogy lépjek...addig viszont...........addig viszont visszatérek a valóságba, elmerülök a hétköznapjaim fáradt szürke magányába, és örülök a lopott pillanatoknak...az elrabolt mentális képeknek, mikor láthatok egy mosolyt...láthatom a csillogó szemét annak, aki valahol mélyen bennem megtörte a csendet...szikraként újra tüzet gyújtott, mely felmelegítette fázó szívemet.

Most csak ennyi...

„A dolgok szétesnek,
a közép nem tart össze
puszta anarchia szabadul a világra.

A vérszínű ár elszabadul,
és az ártatlanság ünnepe
mindenütt meghal.”

A szív útjai...

Vonzalom...furcsa érzés ez...furcsa és összetett érzés, mely mögött komplex és kiterjedt gondolatok és érzelmek tengere kavarog. Az ember élete során sok mindenhez vonzódhat...egy eszméhez, egy megfoghatatlan ideál képéhez, egy elérhetetlen személyhez...vagy valakihez, aki ott van az orra előtt, hús vér valójában jelen van a hétköznapjaiban, de mégis oly elérhetetlennek tűnik mint a legtávolabbi csillagok.

Az ember alapvetően ostoba. Csodákra vagyunk képesek az agyunk erejével...szobrok, versek, festmények ezreit alkotjuk meg, hogy így fejezzük ki legmélyebb, legrejtettebb érzelmeinket, de ha oda kerülünk, hogy elmondjuk mit érzünk egy személynek, kit esetleg kedvelünk, akihez vonzódunk...netán puszta látványa...jelenléte olyan érzéseket kelt bennünk melyek megmelengetik picinyke fagyos szívünket, és a tavasz új virágait ültetik megkeseredett kopár lelkünkbe, akkor az agyunk egyszerre megáll működni...vagy összezavarodik...visszafejlődik egy már-már embrionális szintre, és szapora lélegzésen és mély sóhajtozáson kívül más funkciókat nem képes kicsikarni testünkből. Aztán a kegyelt személy távozik köreinkből...vagy esetleg mi bujdosunk el messzire, hogy megpróbáljunk új lángot csiholni elménk sötétjébe, és rendre sikerül is. Ha nincs ott az, aki szaporább ritmusra kényszeríti méretes aorta pumpánkat, akkor elménkből előtör a költő, hős romantikus, egy igazi Don Juan, és Shakespeare-t meghazudtoló, szóvirágokat csokorba szedve tervezzük monológunkat, melynek hallatán a kiszemelt hölgy karjainkba omlik, és ajka ajkunkhoz forr, egy a világot is megrengető forró csókban, mely forróbb és érzelmesebb mint ezernyi romantikus film legszebb jelenete, és több érzelem van benne mint a világ összes szerelmes versében...azután megint eljön a valóság pillanata...megint a közelünkbe kerül a kiszemelt 'áldozat', aki még nem is sejti, hogy az érzelmek milyen tomboló vihara közeleg személyünkben őfelé...DE nem is fogja megtudni...mert az ember ostoba...túl beszari ahhoz, hogy kimondja amit érez...hogy kimutassa azt ami a szíve mélyén lappang...és csak hallgat, és tervez...csendben...magányosan... Aztán ismét felkel a nap, ismét eljön a pillanat mikor meglátja a szívének kedves személyt, és ismételten csak szótlanul ül egy sarokban, és azon elmélkedik, hogy mi lett volna ha...DE akkor általában már késő. Legtöbben sosem tudjuk meg...sosem jövünk rá, hogy mi lett volna ha...lehet pofon-vág...kinevet...hülyének néz...?!? De mi van ha ad egy esélyt, hogy megmutassuk amit az agyunk kimondani nem képes...mert túl ostobák vagyunk...oly magabiztosak mikor nem kéne, és oly esetlenek mikor ki kéne állni magunkért. Persze ott van az esély arra is, hogyha kiállunk, és vallomásunk mindent tönkretesz...akár a barátságunkat is...de legalább nem élünk tovább kételyek között. Megbizonyosodunk tolla, hogy van e esélye annak a jövőnek...a szép kertes háznak, fehér kerítéssel, két gyerekkel és a ház előtt egy Volvo-val...amit már mind megálmodtunk, még az első szó előtt....vagy lépjünk e tovább, és fordítsuk inkább olyan felé a tekintetünket aki 'megérdemli'...aki talán úgy érez mint ahogy mi, és aki mellett boldogak leszünk.

Life and other stuff...

15 milliárd év...ilyen idős az Univerzum amelyben élünk...persze ez csak hozzávetőleges adat, melyet hosszú évtizedek tudományos munkája, és az asztrofizika tudományának fejlődése révén tudtunk meg. Milyen rendkívüli teljesítmény ez...megtudni, ha csak megközelítőleg is egy ilyen páratlan adatot a minket körülvevő végtelenről. 15 milliárd év, és ebből a mi naprendszerünk, a Nap és a föld kevesebb mint 4,5 milliárd évnyit láthatott. Rengeteg idő ez...számunkra szinte felfoghatatlan. A mai átlagos emberi élet hossza - hála a modern orvostudományunknak - már több mint 65 év...és ez a szám 2300-ra, azaz 288 év múlva érheti el a 100 – 106 éves átlagot...feltéve ha az előrejelzéseknek megfelelően fejlődik az orvostudományunk.

Parányi porszemek vagyunk csupán a világmindenség végtelenjében...

100 év rengeteg idő emberi szemmel nézve. Szinte egy örökkévalóság. Hála annak a csodának, melyet az Univerzumtól kaptunk, képesek vagyunk felfogni az idő múlását, sőt mi több, saját halandóságunkat. Tudjuk, hogy egyszer eljön a vég, és akármit is teszünk, elfogynak a napjaink...az időnek nem számít, boldogok vagyunk e...megtaláltuk e a válaszokat melyeket kerestünk, vagy a válaszok amiket találtunk csak újabb, még merészebb kérdésekre sarkalltak e minket...az idő lassan, és a legkisebb kegyelem nélkül elemészti gyarló testünket, és mi örülünk annak a pár boldog pillanatnak, melyet eltölthettünk ezen a csodákkal teli világon kényszerű távozásunk előtt.

100 év...vagy 65...sok idő...és legtöbbünknek még ennél is kevesebb adatik. Modern világunk mellékhatása ként, újkori pestis ként pusztítanak olyan szörnyű betegségek mint a rák, AIDS és egyéb szörnyű betegségek, melyek megtizedelik fajunkat, de mi kompromisszumokat kötünk...vállaljuk a kockázatokat, hiszen technológia nélkül már képtelenek vagyunk létezni...az elektronikai eszközök hada behálózza hétköznapjainkat...ugyanazoké az elektronikai eszközöké, melyek előállítása annyi rákkeltő szennyeződést juttat a környezetünkbe, és melyek elektromágneses kisugárzása befolyásolja agyi neuronjaink működését olyan módon, melynek hatásait ma még nem is ismerjük.

Kompromisszummal teli világban élünk...és ebben jók vagyunk...a kompromisszumkötésben. Életünk legaktívabb részét, mely alatt oly produktívak, élettel telik vagyunk elcseréljük, megváltjuk vele túlélésünket. Túléljük belőle a mindennapokat...hónapokat...éveket és évtizedeket...munkába fojtjuk saját életünk legszebb éveit, és mit kapunk cserébe? Annyit, hogy a feledés homályába veszünk, anélkül, hogy pár generáció után bárki is emlékezne a nevünkre, vagy az arcunkra. Nem túl vidám jövő, ha belegondol az ember...persze mindig ott a lehetőség, ott a kiskapu, hogy majd MI...MI leszünk az egy a millióból...mit millió, milliárdból, aki megváltja a világot, és örökre beírja a nevét a történelemkönyvekbe, ily módon halhatatlanná válva a jövő generációk számára... Hiú ábrándok, melyek arra késztetnek, hogy kibírjuk, és tovább menjünk az úton, életünk útján.

Persze lehet másként is nézni...máshogy is értelmezni és megélni mulandóságunkat. Vannak, akik a vallás ígéreteibe menekülnek, és egy szebb világ képét próbálják magukban megalkotni a hitük segítségével...olyanok, akik Isten kezét látják abban, ahogy a minket körülvevő világ rendje vagy éppen káosza megrajzolja a valóság ábrándos képét...és vannak az olyanok mint én. Én nem hiszek Isteni kézben, mely a világot alkotta...a tudomány az én 'vallásom'...a tudomány, mely racionalitást és rendszert visz az Univerzum kaotikus végtelenjébe. Sokan nem értik, elítélik a magamfajtákat...de ez engem nem különösebben zavar...vagy foglalkoztat...

Van azonban amiben én is hiszek... Hiszek az örök életben...persze nem a mennyországban vagy a pokolban...inkább tudományosabb megközelítésben, ami azonban számomra ugyanolyan lenyűgöző mint amelyet a vallás kínál azoknak akiknek van hitük... Hiszek abban...sőt, hála a tudománynak, tudom, hogy azok az atomok, melyek a testemet alkotják...az elektronok, melyek az agyam szinapszisain átszáguldva a tudatom és személyiségem, gondolataim és álmaim alkotják, léteztek már az Univerzum kezdete óta, és léteznek majd jóval azután is, hogy én már feledésbe merültem...sőt...jóval azután, hogy a Nap, mely életünket táplálja, kialszik. Tovább élünk mindannyian a világmindenség végtelenjében, és talán egy napon, egy idegen világon a mi kicsiny alkotóelemeink lesznek azok, melyek egy új faj, egy számunkra elképzelhetetlen civilizáció megszületésében vesznek majd részt, és ily módon bennük élünk tovább...vagy egy csillagban...megvilágítva a végtelen sötétjét...életadó hőt és fényt termelve.

'' A testünk molekulái ugyanazok amelyek összetartják ezt a bolygót is... Mi csillagfélék vagyunk. Mi vagyunk az Univerzum mely láthatóvá lett, és mely keresi önmagát, mert mindannyian megtanultuk, az univerzumhoz időnként másfajta látásmód szükséges. ''

A Magány Erődje

Néha, mikor az ember egyedül van és unatkozik, előcsalogat egy fantáziaképet, hogy elbújjon néhány pillanatra...elszökjön egy számára kedves képzeletbe. Az én kedvenc képem, ami megnyugvást és menekvést biztosít unalmas pillanataim elől, vagy ábrándozni vágyó perceimben nyújt egy ismerős mentális tájat, az nem más mint egy egyszerű, napsütötte, zöld, fűvel teli mező.

Becsukom a szemem, és látom magam előtt a csodás, napfényben csillogó fűszálakat. Érzem a reggeli harmat frissítő, kellemesen hűvös cseppjeit, ahogyan csiklandozzák a talpamat, és érzem ahogy a szél valahonnan frissen kaszált fű illatát hozza a hátán. Valahol a messzi távolban kis, szinte már elfeledett poros hegyi út kanyarog, és lassan eltűnik egy közeli domb mögött. A mezőről csodás kilátás nyílik egy pompázatos sziklafalra, melyet épp középen egy meseszép, kristályként csillogó, bő vízhozamú vízesés választ ketté. Valahol, a messzi távolból patakcsobogás szűrődik bele a mezőn hallható diszkrét tücskök hangversenyébe, mely mint megannyi kis csengettyű, a természet csodás szimfóniáját hozza létre. Leheveredek a fűbe, kinyújtom a karjaim, és a hátamon fekve becsukott szemmel élvezem a nap kellemesen csiklandozó, életet adó sugarait, melyek érzem ahogyan lassan felmelegítik bőrömet. Néha órákig fekszem így...néha zenét hallgatok...mindig valami kellemes, néha kicsit melankolikus hangulatú zenét, ami segít elterelni minden gondolatomat... Hát ide menekülök én...ily módon élvezem a természet lágy ölelését még a hideg téli napokon is, néha elzarándokolva fantáziám eme kis zugába.

 

Ez az én 'magányom erődje', de nem azért, mert magányom kényszerít hogy elbújjak ide, hanem mert ez csak az enyém, senkivel nem kell megosztanom...és egy nehéz nap után, fáradt pillanataimban ide elbújhatok és energiával tölt fel, melynek segítségével újult energiával szállhatok szembe az előttem álló kihívásokkal.

Ragnarok

Valószínűleg mindannyian éreztük már úgy, hogy 'Ez a tökéletes pillanat' … egy perc, mikor minden összeáll, teljes harmóniát képezve egybeforr minden érzelem...megszűnik múlt, jelen és jövő...és egyetlen röpke pillanatra minden megállni látszik, még a szívverésünk is lelassul, és elhinni is alig reméljük, hogy létezhet ilyen tökéletes boldogság.

Pontosan emlékszem erre...bár nem ma történt velem, mikor átéltem ezt a pillanatot, de ha csak eszembe jut, puszta árnyéka is elhomályosítja azóta megélt legboldogabb pillanataimat is. Nehéz ezt megérteni...és elmagyarázni még nehezebb, ha nem egyenesen lehetetlen. Volt olyan pillanat, mikor azt hittem, hogy soha nem lehetek már boldogabb, mindenem megvolt amire valaha is vágyódtam gyerekes kis tündérmeséimben, olyanokban melyeket hideg téli éjszakákon az ember előhív elméje legmélyéről, hogy megmelengesse szívét a téli hidegben. Csodálatos időszak volt ez, melyet megoszthattam valakivel akiről azt gondoltam, hogy ő az aki kiegészít engem...akiről úgy hittem, hogy ő a lelkem másik fele.

Nem vagyok túl vallásos...viszont annál inkább otthon érzem magam a mitológia világában... Egy ősi görög legenda azt mondja, hogy réges-régen, mikor az ősi istenek megalkották a Földet, és az első embereket, mindannyian párosával születtünk, két lélek tökéletes harmóniában egyetlen testben. Ez a harmónia azonban túl könnyen jött, ezért nemvolt elég értékes, így az istenek elhatározták, hogy ahhoz, hogy a két lélek egysége igazán különleges és értékes legyen külön kell válniuk. Az istenek tehát különválasztották az embereket férfire és nőre, és azt a vágyat ültették mélyen a lényükbe, hogy keressék az elvesztett tökéletes társukat. Talán ez a történet amely legszebben megfogalmazza a bennünk élő vágyat arra, hogy megtaláljuk a tökéletes társat, szerelmet...vagy épp pillanatot, ami kitölti a bennünk tátongó űrt a lelkünk elveszett darabja iránt.

Régi szép emlékek melyek engem erre a tökéletes érzésre emlékeztetnek...egyenlőre ennyi jut nekem, hogy segítsen túllépni a mindennapok szürke magányán, mely szükséges rossz ahhoz, hogy újra megismerjem önmagam...Annyi idő után, melyet azzal töltöttem, hogy próbáltam rátalálni a tökéletes társamra, és a harmóniára, azt eredményezte, hogy lassan elvesztettem önmagam... Remélem azért megtalálom egyszer én is a társamat, és talán újra átélhetem azt a mindent elhomályosító érzést, mely mai napig ilyen mély emlékként él tudatomban... Azonban előbb önmagamat kell újra megismerjem... Egy ősi buddhista mondás szerint, aki megismer másokat az bölcsé válik, aki megismeri önmagát az megvilágosodik...háthh...hogy mennyire világosodok majd meg az a jövő titka marad...

Belegondolni is nehéz, hogy milyen gyorsan múlik az idő, és mennyire gyorsan távolodnak azok a percek, mikor olyan felhőtlenül boldog voltam. Azóta persze rengeteg minden történt...olyan messzire jutottam, és olyan változásokon mentem keresztül melyeket akkoriban elképzelni sem tudtam...és kis egoizmussal azt is megkockáztatom, hogy a jó felé változtam, viszont mégis, mindenem odaadnám amit elértem azóta, csak hogy még egyszer úgy érezzek, még egyszer ott legyek, vagy hogy még egyszer magamhoz ölelhessem azt, aki olyan mély sebet ejtett bennem, amely már sosem gyógyul be. Megszökni nem tudok a múltam elől, így marad a megszokás. Megszoktam már, hogy néha fáj...van hogy nem is érzem...mintha csak egy pislákoló láng csiklandozná csak a szívemet...máskor azonban mindent elborítanak a lángok, és úgy érzem, mintha az egész világ égne körülöttem, és olyankor a lángok engem is felemésztenek.

A régmult mesterei...

Oké...tudom, hogy csak az előbb posztoltam, kicsiny szomorkás történetemet a Pioneer-röl, de meghasadni készülő tudatom szüntelen lázban ég, és ontja magából a gondolatok forró láva ként kitörő szikráit.

Még mindég itthon ülök, és beszélgetek az internet csodájának segítségével, tőlem messze távolban lévő, hozzám hasonlóan elvetemült emberkékkel :) Persze félre ne értse senki, az 'elvetemült' jelzőt kizárólag pozitívumként mondom. Jó, hogy van néha pár értelemmel megajándékozott személy, akivel megoszthatom magányos pillanataim feltörekvő, kételyektől hemzsegő mozzanatait.

Zenét hallgatok éppen...Bach, Brandenburg Concerto-jat...meseszép muzsika ez, mely elragadja az ember fantáziáját, és új távlatokba emeli a képzeletünk, kitágítva a hétköznapok rideg valója által megszabott határokat. Nem egészen értem, hogy hogyan szorulhat manapság háttérbe a klasszikus zene, szemben a jelenlegi hulladéktengerrel szemben, amely elárasztani látszik a zeneipart... Persze nem azt állítom, hogy nincsenek manapság magasztos, mély érzelemmel és kifinomultsággal megáldott zeneszámok... Igenis vannak...csak sajnos egyre ritkábbak a ránk erőltetett gazdagodni vágyó szemetet dobáló többség között, és a tendencia csak romlást mutat. Hol vannak már a régi idők nagymesterei, és most nem csak a klasszikus zenére gondolok, hanem az olyan mesteri muzsikusokra mint a Queen, Scorpions, Led Zeppelin vagy Guns N' Roses, hogy csak egy párat említsek a megannyi fantasztikus, mély érzelemmel és mondanivalóval ellátott fantasztikus előadó közül. Persze kiöregedtek...megváltozott az idő, uj problémák jelentkeztek a világban, és új stílus amivel kifejezésre kerültek ezek a problémák a fiatalabb generációk által...de miért ekkora a változás minőségileg???

Régen is voltak persze rossz előadók, és rossz zeneszámok is...de manapság mintha ugyanazt a zenét és ugyanazt a vulgaritással és semmitmondással teli szemetet próbálná mindenki újabbnál újabb köntösbe bujtatni, és meg egy bőrt lehúzni róla, anélkül, hogy a legkisebb erőfeszítést tenne valaki is annak érdekében, hogy eredetit vagy maradandót alkosson. Generációnk szónokai a zene terén már nem állják ki az idő próbáját...egy mai sláger már nem több generáció számára okoz maradandó üzenetet, esetleg bölcs, a sorok közé ügyesen becsempészett már-már tudatalatti érzelemképeket...de még egy évet sem él túl és gyakran máris feledésbe merül. Ezzel szemben a 'nagy-öregek' a régmúlt mesterei mind a mai napig velünk élnek, és mély nyomot hagynak még a mai generációkban is az idők távlatából.

Persze lehet csak az én ízlésem nem tud alkalmazkodni a mai stílushoz...talán énbennem van a hiba...DE őszintén remélem, hogy nem vagyok egyedül avval a vágyammal, hogy ismét igényes, mondanivalóban gazdag, és szellemileg tápláló ne csak tovább romboló zenét halljak a jövőben.

Vannak ám kivételek minden szabály alól, így az új kor selejtes, erkölcsi és szellemi igényt nélkülöző előadói mellett is akadnak olyanok, akik igenis értékeset és egyedit alkotnak, ami mondanivalóval vagy éppen értékkel bír...bár ezek sokkal inkább, de nem kizárólag a független, még fel nem fedezett zenészek közül kerülnek ki...

Gondoltam, ajánlok számotokra néhány példát a számomra élvezhető zenék közül...remélem másnak is elnyeri tetszését, és esetleg örömet okoz egy kemény nap forgatagában.

Nickelback - How You Remind Me

Nickelback - Far Away  (nem bírom megállni, hogy tőllük legalább két számot ne tegyek a listámra)

The Veronicas-- Everything I'm Not

Kaile Goh - Gold (acoustic) ft. Paul Dateh & Ken Belcher  

Hip Hop Violin - Paul Dateh 

Last Goodbye - Kaile Goh

Alexi Murdoch - Breathe 

Oren Lavie - Her Morning Elegance

...

...

Egy parányi, elfeledett hős...

Lassan 40 éve már, hogy az űrt járja. Magányos bolyongását semmi sem gátolhatja...kivéve persze a Nap gravitációját, amely azonban, tekintve a szörnyű távolságot, mely egyre csak növekszik közte és anyabolygója között, szintén egyre kisebb hatást gyakorol mára már meggyötört élettelen testére.

Talán van aki már kitalálta...a Pionner 10-ről beszélek. Valamikor az 1972-es év márciusának elején indította útjára a NASA ezt a parányi küldöttet, mely két évnyi kitartó fürkészesre, majd azután élete végéig tartó száműzetésre volt ítélve az első pillanattól kezdve. Sosem térhet vissza, sosem láthatja már közelről szülőbolygóját, melyen megalkották, de ettől nem torpant meg, sőt...két év szolgálat után magára vállalt további 31 év aktív szolgálatot, mely során számtalan lenyűgöző, és fontos adattal gazdagította az őt megalkotó fajnak a tudástárát. Az utolsó szavait valamikor 2003 január 22-edikén mondta ki, melyek után örök álomba merült, és szótlanul sodródott tovább a világűr végtelenjében. Ekkor, mikor végső üzenetét suttogta a Föld lakói számára, már több mint 12 milliárd kilóméternyire volt planétánktól, és óránként további 44000 kilóméterrel került messzebb. Ekkor már a fény sebességével haladó rádióhullámok csaknem 11 órányi utat kellett megtegyenek csak, hogy újabb szavakat suttogjanak egyre halványuló, energiáitól megfosztott füleibe.

Parányi, mikrometeorit záporoktól, napvihartól és megannyi más kozmikus viszontagságtól gyötört testén ott hordozza az emberiség üzenetét a kozmikus űr végtelenjében megbújó értelem számára, mely üzen mindazoknak, akik képesek megfejteni primitív, de annál kifejezőbb üzenetünk, miszerint kapcsolatot keresünk távoli testvéreinkkel, kikkel megosztjuk ezt a csodáktól hemzsegő végtelennek tűnő Univerzumot, mely az otthonunk. Arany lemezre jegyzett üzenet ez, mely üdvözli és útiránnyal látja el azt aki egyszer talán majd megtalálja parányi porszemnek tűnő hírnökünket, mely most már ugyan némaságba burkolózva, de még mindig fáradhatatlanul tör előre az ismeretlen felé, olyan utakon, melyeket ember meg sosem járt előtte, és ki tudja, hogy valaha fog e. Egyetlen parányi emlékeztetője származására, a szülőbolygójának, a Föld napjának gravitációs mezeje, mely még legalább 100000 évig egyengeti majd útját, bár ez is napról napra kevesebb hatást gyakorolva, majd mikor 4-5 fényévnyi távolságba kerül származásának helyétől, már ezt, az utolsó köldök zsinórt is elveszíti. Ezután csaknem 2 milliárd évnyi magányos bolyongás vár majd rá, mely során a csillagközi űr magányos, dermesztő, steril csendjében utazik első célállomása felé a csaknem 68 fényév távolságban lévő Aldebaran csillag felé, mely a Bika csillagkép szemét képezi. Ironikus belegondolni, hogy a Pioneer, mely az emberiség szeme ként először lát oly csodákat, melyekről mi talán még álmodni sem tudunk épp a számunkra szemet megtestesítő csillag.

Talán egyszer, mikor megtette ezt a lenyűgöző utat, és elérte több millió éves útjának végét, az emberiség leszármazottjai lesznek azok, akik elsőként ráakadnak, talán saját múltjukból is felfedezve egy elveszett darabot, és elfoglalhatja méltó helyét, mint az emberiség történelmének igazi úttörője, és mint egy bár élettelen, de vitathatatlanul HŐS. 

 

Ma ismételten szembe kellett néznem a ténnyel, hogy kicsit túlhajszolom magam...

Ma ismételten szembe kellett néznem a ténnyel, hogy kicsit túlhajszolom magam... Épp most értem haza a szokásos kocogásból, és bár jó időt futottam, és sokaknak még a táv is jó lehet egyesek szemében, de nekem mégis kevésnek tűnik. Hozzászoktam, hogy úgy terhelem magam ahogy nem szégyenlem...általában már érzem mire hazaérek, hogy az összecsuklás fenyegeti a lábaim a fáradtságtól...de nemigazán törődök vele... Talán kéne. Az elmúlt időszakban egészen katonásan sikerült rendbe szednem magam...lefogytam csaknem 20 kilót, és mellette alaposan fel is erősödtem...persze csak korábbi eltunyult állapotomhoz képest... Hát igen...az a néhány év passzív üldögélés amit a Computer House-ban töltöttem, gyakran napi 16 órát üldögélve nemigazán segítette megtartani a jó kondimat...

(azért megpróbálom tartani a heti átlagom: első / második)

No de ez a múlt...térjek vissza fő gondolatomhoz...és, hogy miért is kéne kicsit takarékra tennem magam... Mostanában próbálok tudatosabban élni, ami az étrendemben is megmutatkozik... Szóval visszavettem a kalóriákból...csak ezt elfelejtettem számításba venni ami az 'karbantartó edzésemet' illeti...ez pedig igencsak erős kimerültséget eredményez estére...ami van egy olyan sanda gyanúm, hogy hosszútávon több rosszat tesz mint használ...

Persze ennek a változtatásnak, melyet eszközölni próbálok kicsiny, de számomra annál fontosabb életemen, vannak más aspektusai is... Próbálok minél hatékonyabb lenni ami a hétköznapjaimat illeti...és kicsit összeszedettebb...bár aki ismer az megmondhatója, hogy sosem voltam az a szétszórt típus...csak kicsit ellustultam :) Ideje volt kicsit változtatni a hozzáállásomon, és komolyabban venni a dolgokat. Próbálom rávenni magam, hogy ne halogassak semmit, és minél hamarabb végezzek a feladataimmal...és persze szeretném lassan rávenni magam, hogy kövessem azt a filozófiát miszerint 'nem akkor állok meg ha elfáradtam, hanem ha végeztem a feladatommal' … szép gondolat... de ha mélyen magunkba nézünk, kérdem én, ki az aki nem szokott halogatni, feladni vagy csak simán ellustálkodni dolgokat, amiket nem kéne...