Ismételten felvirradt egy tökéletes nap, melyet épp itt élvezhetek
egyik kedvenc professzorunk óráján. Tanítónk, fontosabbnál
fontosabb információk óriási tömkelegét próbálja
beletuszkolja kicsiny koponyánk pókhálóval sűrűn beszőtt
üregébe... Látszatra egyesek daliásan állják a sarat és
jegyzetelni próbálnak...de én érzem a levegő száraz, keserű
kínnal teli csendjében, hogy mindenki ugyanazt érzi mint én...
sorstársak vagyunk mind eme teremben, és egyetlen gondolat lebeg
Damoklesz kardja ként a fejünk felett 'Mi a bánatnak kellett én
ezen az órán maradjak? És amúgy is... miért mesél nekünk
irodalom órán a hidegháború hatásairól?' Biztos vagyok benne,
hogy az első sorokban küzdő társaim tudnák erre a választ,
mivel ők, magukra vállalva professzorunk kínos, tudásszomjat
fürkésző pillantását magukra vállalták, így megmentve minket
a hátsó sorokban a biztos pusztulástól...
Nem
olyan szörnyű ez...nem kell félreérteni... Átéltünk már
rosszabbat is...épp az előző csatában egy másik professzorunk
ellen, kit egyesek már már annyira unalmasnak tartanak, hogy
mindenfajta küzdelmet és reményt feladtak ellene, és megadták
magukat az óráján eluralkodó menthetetlen entrópiának. Mostani
óránk egy fokkal jobb. Ez csaknem ugyanolyan izgalmas mint a végzet
sötét hulláma, melyet előző óránkon átéltünk, viszont itt
legalább nem ringat mély mámorba professzorunk monoton hangja,
hisz kedvesen...(félmondatonként), számunkra 'izgalmas', számára
pedig fontos tények áradatával próbálja feldobni. Eme
próbálkozás a mi személyünkben igencsak süket fülekre talál...
Vannak akik rajzolnak...akik nem olyan tehetségesek csak
firkálgatnak a füzetükbe, írást próbál mindenki szimulálni,
de néha még ez a művelet is meghaladja szellemi képességünket,
hiszen kedves professzorunk oly módon képes lankasztani
agysejtjeink teljesítő képességét, hogy testünk szimpla életben
tartó reflexeinek is csak igen erős koncentráció mellett maradunk
urai...
A
légzés lelassul...hallatszik ahogy megdobbannak a szívek, és
mindenki sóhajt... 'Legyen már vége... vagy lőjenek már le. Mint
azt a szerencsés fickót ma...' (itt kicsit elkanyarodnak a
gondolatok, és egy fél percre a mindenkit felvillanyozó, kicsiny
városunkban csak (szerencsére) ritkán előforduló lövöldözés
ugrik be pár ember elméjébe, evvel is egy levegővételnyi
menekvést nyerve a posztmodern irodalom sötét elemzéséből...)
...még
csak fél óra telt el...ennek sosem lesz vége... Pici lelkünk
lassan de biztosan közeledik a megtörés határához... érzem,
ahogy egyeseket a sírógörcs kerülget... mások legszívesebben
kiszaladnának, DE biztos vagyok benne, hogy néhány elkeseredett
ember fejében már az ablakon való akrobatikus távozás lehetősége
is egyre reálisabb alternatívának tűnik, ami valljuk be, hogy a
második emelet esetében igencsak jól tükrözi az
elkeseredettségünk.
...kis
kitartással azonban még lehetséges a csoda...TULÉLHETJÜK...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése