Ülök, és hallgatom a csendet

Ülök, és hallgatom a csendet...de nem olyan csend ez amit a fülével hall az ember. Sokkal inkább a magány csendje ez.

Elszoktam már a magánytól, az elmúlt tíz évben szinte egyetlen pillanatig sem voltam egyedül...így megközelítve talán kellene is egy kis magány, hogy megtaláljam ki is vagyok valójában...hogy ki vagyok ÉN, egyedül...nem pedig valaki más mellett. Talán túl sokáig voltam más mellett, kicsit olyan mintha 50%-a lett volna csak az életemnek az enyém...a másik 50%-ot mindig máshoz kellett igazítanom...furcsa belegondolni...és leírni is az most eme revelációmat...a legfurcsább azonban, hogy mégis hiányzik. Nemcsak, hogy hiányzik, de néha úgy érzem, hogy beleőrülök szívem magányába. Nincs olyan pillanata a napnak, mikor viharos óceánként háborgó lelkemben lenne egy nyugodt pillanat, amikor nem arra gondolok, hogy mennyire jó lenne egy ölelés...egy ölelés amiben két ember érzelmei egymásra találnak, és izzó csillagként perzselnek bele egymás szívebe...

Túlságosan szentimentalista vagyok, tudom magamról...de hát nincs mit tenni...a rákok mar csak ilyenek...Szerelmesek vagyunk magába a szerelembe, és ez valamilyen furcsa módon hatványozza a szerelem utáni vágyat...vagy csak lassan én kezdek megőrülni...ez sem kizárt :)