Úgy tűnik, hogy csak olyankor
írok erre az oldalra, mikor valami nincs rendben az életemmel…
Olyan könnyű szemet hunynia az embernek a saját hibái fölött és inkább
elzárkózni, beburkolózni saját önsajnálata áttörhetetlen hálójába… és ez
lassanként mindent megmérgez… lassan elkezdi megfojtani testileg, lelkileg… és még
azt az egy dolgot is tönkreteszi, ami igazán számít az életében… amiért még
érdemes élnie.
Már több mint egy éve hogy nincs életem… ami az elmúlt időszakban volt azt
inkább csak vegetálásnak lehet nevezni; persze ráfogtam, hogy egy új országban új életet kezdeni nehéz; ezzel jár. Fel kell áldozni
dolgokat… fel kell áldozni a szabadidőt… de túlont túl sokáig húztam
halasztottam azt, hogy továbblépjek… túl sokáig zárkóztam el a problémák elől
és játszottam azt, hogy majd minden megoldódik magától; és persze ez rátette a pecsétet az
életemre. Lassanként úgy éreztem, hogy egyre messzebb sodródom azoktól, akik
körbevesznek… és ez frusztráló… nyomot hagy az emberben érzelmileg, mikor
latja, hogy minden nélküle történik, hogy ő mindenből kimarad, és az, aki a
világon számára a legtöbbet jelenti egy párhuzamos életet él amelynek ő mar nem
része…
Lassan
elhalványulnak a fények… a gyertya lángja már csak erőtlen kényszerrel
nyaldossa a hűs éjszaka levegőjét… de az árnyak a falon még mindig ezernyi
groteszk formát öltenek mikor a megfáradt szem a fel irányába tekint… és akkor
jön egy gondolat; valahonnan
mélyen legbelülről tompa erőtlen sikoly hagyja el a tudatot: Ez nem
én vagyok! Nem akarok ez lenni! Segíts! … Aztán egyre csak elhalkul…
Lassan csupán külső szemlélője lettem
saját életemnek, és mindenki, aki körülöttem volt élte tovább a saját életet… olybá
tűnt, hogy az én hiányom nem is számít; már annyira megszokott, hogy nem is számít hiánynak, amikor nem vagyok
jelen… inkább az a megszokott… a természetes. Olyan volt ez számomra, mint
mikor összecsapnak az ember felett a hullámok, és szépen lassan az óceán sötét habjainak
martalékává válik… nem marad más csak az égető fájdalom a tüdejében, ahogy az utolsó
csepp, éltető oxigén is tovatűnik, és lassan minden elsötétül. FÁJT és en megpróbáltam
mélyen magamba temetni ezt a fájdalmat, mint ahogy mindent oly „csodálatos megoldásként”
szoktam… és persze hogy csak azt sikerült elérnem, hogy szépen lassan mély
depresszióm közepette épp azokat bántottam, akiket a legkevésbé akartam… azoktól
sodródtam még távolabb, akiknek a távolsága volt az ami ezt az égető érzést
okozta.
Furcsa faj az ember. Életünk értékes perceit arra pazaroljuk, hogy olyasmit
csináljunk, amit nem szeretünk. Olyanokkal dolgozzunk akik nem fontosak a
számunkra, hogy aztán a
munkába fektetett időnket pénzre váltva, egy új életet teremtsünk azok mellett
akikkel együtt akarunk élni…akik fontosak számunkra. Mivel a pénz az, ami
meghatározza életünket (talán bárminél inkább) egyre kevesebb időnk marad
azokra akik fontosak… hogy élvezzük is véges óráink perceit… Egyszer pedig ott
találjuk magunkat az utolsó sóhajunk közben, épp mielőtt elhagynánk az életet…
és csak megbánás lesz bennünk az elpazarolt lehetőségek miatt… a számtalan óra
miatt amit átdolgoztunk ahelyett, hogy azzal töltöttük volna akit szeretünk… DE
MÁR KÉSŐ.
Elrontottam… már megint elrontottam… Ez az igazság… nem szégyellem
bevallani… viszont azt szégyellem, hogy azt bántottam meg a legjobban, akit a
világon a legkevésbé szeretnék megbántani… aki mindennél fontosabb… és ezt már
nem tudom visszacsinálni soha. A múlton már nem változtathatok… a jövő pedig
ködbe vésze… a jelen pedig rideg karjaival ölel, fejben mar nem latom égni a régi
tüzet. Minden szürke… mintha kihunyt volna az utolsó halvány gyertya lángja is…
és bár még a nap sugarainak utolsó csóvái nyaldossák a horizont peremét, az már
félek nem elég, hogy ismét meleggel töltsön el egy megfáradt szerencsétlent. Es
mikor eljön élete utolsó perce magányosan sóhajt fel benne egy elkeseredett
hang melyet már senki nem hall „MÁR KÉSŐ!”.
