„Ki vagy te?”

„Ki vagy te?” - egy egyszerű kérdés...és milyen egyszerűnek tűnik a válasz... Legtöbben, ha meghalljuk ezt a kérdést, bemutatkozunk...esetleg, ha olyan teszi fel ezt a kérdést akit már ismerünk, akkor körbeírjuk a személyiségünket...de nem értjük...nem tudunk válaszolni rá...nem úgy, hogy feleletet is adjunk.

A modern világ felszínes dzsungelében, lassan lassan elveszítjük ama képességünket, hogy válaszolni tudjunk egy oly egyszerű kérdésre, mint hogy „ki vagy te” … „ki vagyok én” … meghalljuk, és próbáljuk körbeírni, mit szeretünk csinálni...definiálni magunkat olyan dolgokon keresztül, melyek részei az életünknek...de melyek nem a mi részeink... Nem azok a dolgok alkotják a személyiségünket amelyeket beépítünk az életünkbe...nem azok vagyunk amilyen zenét hallgatunk...nem azok vagyunk amilyen sportot űzünk...ezek a dolgok csak részeink, de nem definiálhatnak minket.

Létezik, hogy annyira eltávolodtunk már a természetes egyszerűségtől, hogy nem vagyunk képesek úgy definiálni saját magunkat, hogy ne használnánk felületes, mellékes dolgokat? Létezik, hogy annyira elsodorta a mai embert a világ rohanása, hogy már a saját kiléte is egy homályos ködfolt...melyre ő maga sem tud válaszolni? Úgy tűnik, hogy épp ez történik. Napról napra egyre messzebb sodródunk saját magunktól...az emberek annyira rohannak, annyira erőltetetten keresik a sikert, boldogságot, társakat, barátokat, hogy közben elfelejtik azt, hogy kik is ők...milyenek is ők. Feláldozzuk magunkat a másoknak való megfelelés oltárán, hogy így legyünk népszerűek...hogy tartozzunk valahová. Ez személyes véleményem szerint sajnálatos...és veszélyes. Lassan, csupán árnyékaivá válnak az emberek önmaguknak, mivel nincs saját céljuk...csak mások szemével képesek mérni magukat...a „társadalom” alapmércéje a saját ítélőképességük helyébe lép.

Veszélyes folyón sodródunk...mely ha nem vigyázunk, nem figyelünk oda jobban, akkor oly messze visz minket saját életünktől, saját céljainktól, hogy mire ráeszmélünk arra, mekkora hibát is követtünk el, már késő...és hiába keresünk visszautat.

Merjünk magunk lenni. Merjük vállalni azt akik mi vagyunk, és ne váljunk azzá amit mások várnak tőlünk. Merjük elfogadni magunkat, és lássuk a jót is, ne csak a hibákat, rosszat keressük magunkban...viszont ismerjük be azokat...DE nem azért mert mások várják ezt tüllünk...hanem mert MI úgy döntöttünk SAJÁT akaratunkból...és akkor...abban a pillanatban, mikor már nem mások mércéjével nézünk saját magunkra...mikor nem az általánosító jelzők azok amikkel körbeírjuk saját lényünket, hanem az az egyszerű kép, amit mi magunk alkotunk...amit mi akarunk alkotni, akkor talán igazán válaszolni tudunk arra az egyszerű kérdésre, hogy kik is vagyunk mi valójában.