Ismét itt
egy újabb április... Néha úgy érzem, hogy az idő egyre
gyorsabban folyik át az ujjaim közül, mintha csak homokot markolna
valaki, és a homokszemek összefüggő függönyt alkotva szöknének
ki a tenyeréből...és minél kevesebb maradt már a birtokában,
annál gyorsabbnak tűnik a maradék szemcsék menekülő serege.
Furcsa belegondolni... Megszületünk...aztán gyermekkorunkban, nem
is gondolkozunk azon, hogy az életünk mily törékeny, vagy
mennyire rövid is valójában...aztán mikor már felnövünk akkor
is azt próbáljuk elhitetni saját magunkkal, hogy örökké itt
leszünk...hogy az életünk nem csak egy múló, röpke pillanat,
mely elillan az idő végtelen tengerében...és minél több idő
van már a hátunk mögött, az óra mutatói annál kegyetlenebb
gyorsasággal menetelnek a jövő felé, még több, és még nagyobb
szeleteket maguk mögé utasítva véges életünk tortájából.
Meg kell
becsülni minden pillanatot...élvezni az apró örömöket...egy
ember mosolyát, melynek szemtanúi voltunk...egy nevetést...vagy
egy tavaszi szellőt. Lesz, mikor talán már csak ezek a pillanatok,
ezek az elmosódó emlékek fognak életben tartani minket, megtört
porhüvelyünkben, mely egykoron oly büszke és fiatalos testünknek
már csak árnyéka lesz csupán. Az idő tovaszáll, és ez ellen
nincs mit tenni...viszont azt nem szabad megengednünk magunknak,
hogy mikor ott fekszünk majd, és várjuk, hogy mi lesz
ezután............mikor ott fekszünk, és készülünk beszívni az
utolsó édes, életet adó lélegzetet akkor arra keljen gondolnunk,
hogy mi az amit elmulasztottunk...mi az amit másként csináltunk
volna...vagy meg kellett volna ragadnunk, ahelyett, hogy a
nyilvánvalóság bús realitásának oltárán áldoztuk volna fel
ostoba félelmeink miatt, melyek velünk együtt a semmibe vesznek
ott, abban az utolsó pillanatban...
Furcsa
élőlény az ember. Egyedül kicsi...csak egy porszem a sivatag
homoktengerében...erőtlen, ritkán képes egymagában maradandót,
nagyot alkotni...és mégis...a földön élő összes faj közül az
ember a leg veszélyesebb, mert képes közösséget
alkotni...közösséget, melyben a sok különböző egyén olyan
erőt képez, melyet nem lehet feltartóztatni...és ebben van az
emberiség ereje. Viszont hajlamosak vagyunk épp a közösségbe
vetett vak hitünk miatt megfeledkezni arról, hogy a közösség nem
más mint sok, különálló egyén...és bár az egyének összessége
erős elegyet alkot, addig az összesség elbukik, ha az egyének nem
tartanak össze...egyetlen elme is befolyásolhatja egy csoport,
eszme alakulását...viszont semmilyen közösség...legyen az
akármilyen nagy, vagy erős...nem képes megváltoztatni azt, amit
egyetlen személy önmagában gondol vagy érez... Persze sokan nem
szeretik használni vétójogukat...sőt, azt sem, ha önmaguk kell
válasszanak, vagy döntsenek...inkább vezetőket
választunk...politikusokat...elnököket, diktátorokat nevezünk
ki...mindegy, hogy közvetve vagy közvetlenül...a lényeg
ugyanaz...szeretjük, ha mások hozzák meg a nehéz döntéseket
helyettünk...ha nem mi kell döntsünk saját sorsunk fölött.
Aztán persze panaszkodunk, ujjal mutogatunk választott vezetőinkre,
és minden hibájukat ezerszeresen felrójuk nekik...mert
könnyű...sokkal könnyebb mást hibáztatni, mint kiállni, és
kezünkbe venni saját sorsunk irányítását.
Furcsa
élőlény az ember. Megadatott neki az önálló döntéshozás
lehetősége...a szabad akarat...és mégis menekül előle. Az
ajándékot eldobja magától...próbálja melyre ásni, hogy már ne
is emlékezzen rá, hogy ő is tehet valamit...és éli
világát...amiben más 'vezeti rá' arra az útra, melyet 'ő, saját
önálló akaratából' járni akar. Mert az az út az
elfogadott...legalábbis a társadalom szemében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése