Furcsa keserű-édes pillanatok...

Furcsa keserű-édes érzés van most benne...úgy érzem, hogy jól érzem magam...ugyanakkor, most már tényleg egyre inkább eluralkodik rajtam a magány sötét fellege, ami megakadályozza, hogy igazán élvezzem a nyár napsütötte pillanatait.

Elegem van az egészből...elegem van a várakozásból...elegem van az elvárásokból – egyaránt mások, és a saját elvárásaimból – egyszerűen hiányzik valaki... Nagyon hiányzik. Nincs olyan nap, mikor ne jutna eszembe, amikor ne gyötörne a magány lesújtó pallosa...este, mikor lecsukom a szemem, megmozdul bennem mélyen az érzés, hogy mennyire rossz egyedül...hogy hiányzik valaki...valaki aki kitölti a benne éktelenkedő vákumot...azt az űrt, mely a szívemben tátong.

Minden este úgy alszom el, hogy az jár a fejemben, hogy vajon mi vár rám...hol várhat az, aki ismét értelemmel tölti ki mindennapjaim szürke magányát, és aki örömet hoz az életembe...és persze eközben még ott feszeng mélyen bennem a szikra...egy halovány szikra, hogy talán van esély rá........ - de ebbe inkább nem megyek megint bele -

Reggelente aztán megújult erővel ébredek. Próbálok minél pozitívabban gondolkodni...próbálok kikapcsolódni, elvonatkoztatni attól ami fáj, és vidámnak tűnni...pedig nem vagyok az...néha éget. Fáj, a magány...nem vagyok hozzászokva, bár kellett, hogy rátaláljak magamra...de most, hogy sikerült visszanyernem azt aki vagyok, ismét vágyom a társaságra...egy társra...akivel megoszthatom a mindennapjaimat...aki mellett ott állhatok jóban és rosszban...és aki ott áll mellettem. Néha mindenemet odaadnám egy ölelésért...egy gyengéd pillanatért...egy csókért... Tiszta hülye vagyok. Ki kell verjem a fejemből ezeket...el kell felejtsek mindent, és kikapcsolni, máskülönben még az államvizsga előtt begolyózok, pedig épp elég az is, hogy megőrjítsen...

DE ROSSZ EGYEDÜL...és nem lesz könnyebb...sőt, napról napra mélyebben furakodik belém, és lassan emészti lényemet. Túl gyenge vagyok...túl érzelgős...persze nem mutatom...legalább is megpróbálom nem mutatni...de attól még ez a helyzet. Persze ez nekem nem jó...össze kell szedjem magam...talpra kell álljak, mert máskülönben, ismét csupán árnyékává válok önmagamnak, és csak egy megkeseredett váza leszek annak aki lehetnék.

Noh...de fel a fejjel... Az élet szép...csak minden nap meg kell találni azt a pillanatot, azt a pontot, ami miatt érdemes volt felkelni. Ami értelmet ad a folytatáshoz...